Kereső

Mit keressen?

Hol keresse?

Blog - részletek

Interjú a bestseller krimiíróval, Harlan Cobennel!
2012-03-28 15:48:34

Stacey Cochran vagyok az Artist’s Craft műsorvezetője, és ma este egy igazán különleges írót köszönthetek a stúdióban. Vendégünk több Nr. 1. New York Times bestseller szerzője, Harlan Coben. Tizennyolc korábbi regény írója, köztük olyan nagy sikerű alkotásoké, mint a Vér a véremből vagy a Hold Tight. Elnyerte az Edgar-, a Shamus- és az Antony-díjat, családjával New Jersey-ben él. Legutóbbi regénye, a Bűnösnek nyilvánítva idén márciusban jelent meg.

SC: – Köszönöm, hogy elfogadtad a meghívásunkat.

COBEN: – Én köszönöm, örülök, hogy itt lehetek.

SC: – Amikor készültem erre az interjúra, azt gondoltam, elég lesz annyit kérnem Harlantól, hogy legyen vicces. Jókora baklövés volt, igaz?

COBEN: – Igen, nagyon nagy. Persze, zsonglőrködhetek, ha kell, de azt nem ígérem, hogy vicces leszek. Bocs.

SC: – Ezt újra kell gondolnom.

COBEN: – Akár haza is mehetek.

SC: – Komolyra fordítva a szót. Regényeid egyik nagy erénye a humor és a feszültség egyensúlyban tartása. Mit gondolsz a humor és a feszültség szerepéről a műveidben?

COBEN: – A humor igazából nem lényeges számomra. Vannak, akik viccesnek találnak, de én a feszültséggel törődöm, a humor az életünk része. Több regényem főszereplője, Myron Bolitar például védekező mechanizmusként használja a humort. Sokan úgy gondolják, hogy a humor oldja a feszült helyzeteket, szerintem éppen ellenkezőleg. A humor sokszor fokozza a feszültséget, mert azt a hatást kelti, mintha mi magunk is kerülhetnénk ilyen helyzetbe. A humor nálam magától jön, én csak arra ügyelek, hogy az olvasó ne akarja letenni a könyvet. Akkor örülök, ha kézbe veszi este kilenckor, hogy olvasson egy fél órát, aztán hajnali négykor eszmél, és átkozni kezd engem, mert hullafáradt lesz másnap. Nekem ez a célom.

SC: – És azt hiszem, olvasók millióinál sikerült is elérned ezt a hatást.

COBEN: – Köszönöm.

SC: – Legújabb regényed, a Bűnösnek nyilvánítva kényes témához nyúl, a pedofíliához.

COBEN: – Nem is annyira a pedofíliáról szól, mint inkább a megvádolásról. Láttam a tévében egy műsort, ahol élő adásban tőrbe csalnak egy perverz alakot, és az jutott eszembe, mit tennék, ha egy ismerősömet látnám ott? Valakit, akit kedvelek, akiben megbízom. Aki azt mondja, hogy ártatlan, és én hiszek neki. Próbáltam az ő szemszögéből indítani a regényt. Az első mondat így szól: „Tudtam, ha kinyitom azt a piros ajtót, tönkreteszem az életemet.” Ez az egyik szál. De a könyvben nincsenek pedofil jelenetek, nem erről szól. Hanem a vádról. A másik szál egy tizenhét éves lány története, akit egy reggel nem találnak az ágyában, eltűnt. Eltelik három hónap, és még mindig nem került elő. Milyen hatással van ez a szülőkre, a város lakóira? És ez a két különálló történet találkozik a könyv felénél. Ami azután történik, az sokkolja az egész várost, és remélhetőleg az olvasókat is.

SC: – Az érzelmek széles skáláját vonultatod fel, ami nagyon tetszik.

COBEN: – Köszönöm.

SC: – Az olvasás élménye igazi hullámvasút: humor, feszültség, rejtély, de akadnak komoly témák is, amikkel megszólítod az olvasót. Tudatosan alakítod ezt? Például: „itt most túl sok a feszültség, inkább a jellemábrázolásra összpontosítok”. És honnan tudod, mikor érsz el arra a pontra, ahol ezt kell tenned?

COBEN: – Elsősorban meg akarom írni a történetet, a többi jön magától. A legjobb tanács, amit valaha hallottam, Elmore Leonardtól származik: „Igyekszem kihagyni minden olyan részt, amit az olvasók általában átugranak.” Zseniális mondás. Ehhez próbálom tartani magam. A Bűnösnek nyilvánítvában minden oldal, minden mondat, minden egyes szó után feltettem a kérdést: elég érdekes, elég izgalmas, előreviszi a történetet? És ha nem, akkor átírtam. A lényeg, hogy lekösse az olvasót.

SC: – Honnan tudod, amikor sikerül?

COBEN: – Fogalmam sincs. Ha nekem izgalmas, gondolom, akkor az olvasónak is. Ki tudja, mikor alkotunk valami jót? Számomra ez fázis a legérdekesebb. A megjelenése előtt a Bűnösnek nyilvánítva még nem volt könyv. Egy író olvasók nélkül olyan, mintha valaki fél kézzel próbálna tapsolni. Az olvasó a másik kéz. De ahogy a boltokba került, a dugót kihúzták a palackból, és Wendy, Dan meg a többiek életre kelnek valakinek a fejében. Így lesz teljes a regény.

SC: – Sok író nem szeret könyvbemutatókra járni, te hogy vagy ezzel?

COBEN: – Dan Fogelberg egyik dalában van ez a sor: „a közönség mennyei, de az utazás maga a pokol”. A mostani menetrendemre ez különösen igaz. Minden nap másik város: tegnap Boston, ma Raleigh – Észak-Karolina, holnap Sarasota, aztán Kansas City, Jackson –Mississippi, Denver – Colorado, Scottsdale – Arizona, Lexington – Kentucky és végül Indianapolis. Pihenő nélkül. És én is öregszem. A sok repülés öregít. Másfelől viszont nem szeretem az írókat, akik panaszkodnak emiatt. Mert mit is kell csinálnom? Bemegyek egy boltba, aláírok néhány könyvet, és beszélgetek az olvasókkal, akik imádnak. Akinek ez fárasztó, az nem tudja, mi a munka.

SC: – Biztosan jó érzés lehet.

COBEN: – Igen, az.

SC: – De rászolgáltál.

COBEN: – Köszönöm.

SC: – Valahol olvastam, hogy szeretsz nyilvános helyen dolgozni, kávéházakban, Starbucksban. Ez nem vonja el a figyelmedet?

COBEN: – Nem. Persze időnként váltanom kell, mert híre megy, hol dolgozom, de egyébként nem. Először is, szeretem, ha van egy kis háttérzaj, segít a koncentrálásban. Másodszor: az ember mindig kifogásokat keres. Senki sem szeret nekiállni az írásnak. Otthon mindig könnyebb kifogást találni. Előbb megjavítom ezt vagy azt. Bármit, csak ne kelljen még leülnöm írni. De egy kávéházban muszáj nekiállnom. Például ha nincs internet, akkor könnyebben megy a munka.

SC: – Hogyan befolyásolta a stílusodat az, hogy New Jersey-ben nőttél fel?

COBEN: – Nem tudom. Gondolom, ha francia lennék, más stílusban írnék. Ilyen vagyok, és kész. A történeteim mindig, a Vér a véremből kivételével, New Jersey kertvárosában játszódnak. Rájöttem, hogy minél specifikusabb vagyok, az írásaim annál univerzálisabbak. Ha úgy próbálnék írni, hogy az minden amerikai városra rímeljen, akkor nem működnének a könyveim. Negyven nyelvre fordítanak, és úgy tűnik, az emberek ezt elfogadják Bulgáriában, Kongóban, Thaiföldön. Egy írónak minél specifikusabbnak kell lennie, ha mindenkihez akar szólni.

SC: – Mikor jöttél rá, hogy hivatásos író akarsz lenni?

COBEN: – Vicces ez a kérdés. Megvan rá a közhelyes válasz, ami biztosan itt is elhangzott sokszor: „Mindig tudtam, hogy író leszek. Három hónapos koromban találtam egy tollat, és már akkor szonátákat írtam.” Ilyenkor csak a szememet forgatom. Egyetemista koromban nem jártam írókurzusokra, irodalomra se nagyon, politikatudományt hallgattam, ami azt jelenti, hogy fogalmam sem volt, mi akarok lenni, ha felnövök. Aztán támadt egy ötletem, és egy nap nekiálltam megírni. Így kezdődött.

SC: Legújabb könyved, a Bűnösnek nyilvánítva az első helyen nyitott a New York Times bestseller-listáján, hihetetlenül izgalmas krimi, mindenkinek ajánlom. Az egyetemi éveidről jut eszembe, hogy olvastam az interneten, a Wikipedián végzett komoly kutatás eredményeként, hogy ugyanabba a diákszövetségbe tartoztál, mint Dan Brown.

COBEN: – Így van.

SC: – Volt olyan benyomásod vele kapcsolatban, hogy egyszer nagy író lesz belőle? Látszott rajta? Jóban voltatok egyáltalán?

COBEN: – Ismertük egymást, keveset voltunk együtt, két évvel fölötte jártam, de barátok vagyunk. Azt hiszem, mindketten megdöbbentünk volna, ha megtudjuk, hol fogunk tartani mostanra. Dan más típus, mint én, ha akkor tippelnem kellett volna, azt mondom, egyetemi tanár lesz, mint az apja. Rajtam viszont nem látszott, hogy bármihez is értenék. De ugyanabba a diákszövetségbe jártunk, barátok voltunk. Egyetem után én írni kezdtem, ő nagy rajongóm lett, imádta például a Senkinek egy szót se könyvemet, meg a többit is. Aztán egyszer elküldte nekem a Da Vinci-kód kéziratát… a többi már történelem. Elolvastam, és ajánlgatni kezdtem mindenki, „nézzétek, a barátom írta”. Aztán nem sokkal később besétáltam egy könyvesboltba 2003-ban, és a második helyen az én könyvem volt, a No Second Chance, az első helyen pedig a Da Vinci-kód. Egy évvel később, amikor kijött a következő könyvem, megint a második helyre kerültem, és még mindig ő volt az első. Akkor felhívtam, és megmondtam neki, hogy soha többé nem ajánlom senkinek. Bosszantó dolog. Szóval elég régóta ismerjük egymást.

SC: – Furcsa érzés látni, hogy az az ember, akit régóta ismersz, minden idők egyik legnépszerűbb írója lett?

COBEN: – Furcsa is meg nem is. Nemrég találkoztunk, amikor megjelent az új könyve, volt egy fogadás New Yorkban, beszélgettünk egy kicsit arról, milyen szerencsések vagyunk. És ebben mindketten egyetértünk, hogy óriási mázlisták vagyunk, de egyébként ugyanaz a fickó maradt, aki volt, csak sokkal több pénze van.

SC: – Az első két könyved különálló regény volt, aztán kezdtél bele a Bolitar-sorozat írásába, ami híressé tett. Beszélnél erről? Mert ott eltelt három-négy év a második különálló regény és az első Bolitar-krimi között. Miért döntöttél így? Nem fogyott elég jól az első kettő? Vagy mi volt az oka?

COBEN: – Írtam azt a két regényt, és… A lényeg az, hogy imádtam a különálló krimiket és a detektív-sorozatokat is, és megpróbáltam egybegyúrni mindkettőből azt, amit szeretek. A különálló regényekben szeretem a lendületet, a feszültséget, a rejtélyt, de néha a főszereplővel nem vagyok kibékülve. A klasszikus detektívtörténetekben pedig szeretem a mindentudó nyomozót, de a cselekmény néha nem nyeri el a tetszésemet. Ezért kombinálni akartam a kettőt. A Bűnösnek nyilvánítvában arra törekedtem, hogy a főszereplő ugyanolyan érdekes legyen, mint egy sorozat főhőse, Myron történeteiben pedig mindig nagyon fordulatos a cselekmény. Szóval egyfajta tanulópénz volt az első két regényem, amelyeket most nem lehet kapni, és évekig nem is lehetett, mert nem akartam, de most beadtam a derekamat, és az első újra megjelenik szeptemberben. De az egy régi könyv.

SC: – Milyen érzés újraolvasni, átjavítani?

COBEN: – Nem javítom át. Kérdezték, hogy újraírom-e. Nem. Azt akarom, hogy ez emberek tudják, ez egy régi könyv, így is lesz reklámozva, ezzel a szöveggel: „Ha ez az első Harlan Coben könyved, tedd vissza a polcra, és válassz egy másikat, ne ezzel kezdd.” Ez a könyv azoknak való, akik kíváncsiak, honnan indultam, és látni akarják a fejlődést. Nem fogom újraírni, nem akarom elrejteni a hibákat, amiket elkövettem. Szerintem így a legjobb – írónak, olvasónak egyaránt.

SC: – Bölcs döntés.

COBEN: – Igen, jobb, mint újraírni.

SC: – Volt a Bolitar-sorozatod, illetve még mindig megvan, és írtál öt vagy hat kötetet.

COBEN: – Hetet.

SC: – Hetet, és aztán visszatértél a különálló regényekhez. Azért döntöttél így, mert meg akartad lovagolni a sorozat sikerét?

COBEN: – Éppen ellenkezőleg. A Myron Bolitar–sorozat mindig jól fogyott, de nem kimagaslóan. A probléma az, kereskedelmi szempontból, bár nem ez alapján döntöttem, ha javítani akar az ember az eladási mutatókon, akkor nehéz meggyőzni a terjesztőket arról, hogy a sorozat nyolcadik kötetéből négyszer annyi fog fogyni, mint a hetedikből. De az igazi ok, amiért abbahagytam a sorozatot az, hogy szeretem, ha a szereplőim öregszenek és változnak, nem úgy, mint pl. Sherlock Holmes. Szóval Myron öregszik és változik. És amikor egy szereplő változik, katarzisokat él át, de hányat élhet át anélkül, hogy hiteltelenné válna? Szóval egy idő után… nem belefáradtam Myronba, inkább úgy éreztem, elhasználódott. Ez volt az egyik ok. A másik, hogy támadt egy ötletem, egy szerintem remek ötlet. Van egy férfi, boldog házasságban él, de a feleségét megölik, aztán nyolc évvel később e-mailben kap egy linket, rákattint, és egy webkamerán meglátja a halottnak hitt feleségét. Beleszerettem az ötletbe. Myronnak viszont soha nem volt felesége. Szóval Myront egy időre félretettem, és előhúztam David Becket.

SC: – Beszélnél arról, hogyan alkottad meg Myront, honnan jött az ötlet? Esetleg évekig dolgoztál rajta, mire elnyerte végleges formáját?

COBEN: – Myron ötletét az ügynökömtől kaptam, ő javasolta, hogy indítsak egy sportmenedzser-sorozatot, klasszikus ponyvát, sőt az eredeti ötlet egy női nyomozó volt, a 90-es évek elején az volt a divat. Hazamentem, és Myron egyszer csak ott volt. Nekiültem írni, és az ő hangján szólaltam meg. Így kezdődött.

SC: – Zseniális.

COBEN: – Köszönöm.

SC: – És a többi már történelem?

COBEN: – Igen, gyakran van ez így. Kitalálhatnék bonyolult magyarázatokat, de Myront nem volt nehéz megalkotnom. Velem volt, egyfajta alterego számomra, azóta persze változtunk, az élet ment tovább, szétváltak útjaink, de így kezdődött, az ő nézőpontjából írtam, és úgy tekintettem rá, mint egy szerepre.

SC: – Azt mondtad, hogy azért zártad le a sorozatot, és tértél vissza a különálló regényekhez, mert Myron kicsit elhasználódott, aztán felváltva írtál különálló illetve Bolitar-regényeket. Most már kényelmes helyzetben vagy íróként, mert gyakorlatilag azt teszel, amit akarsz. Mi alapján döntöd el, hogy valamiből különálló regény lesz-e vagy Bolitar-történet?

COBEN: – Mindig az ötletből indulok ki. Ha Myronnak való, ő mondja el, ha nem, akkor valaki más. A Senkinek egy szót se-ről már beszéltem, aztán jött öt vagy hat ötletem, és egyik sem illett Myronhoz. Végül a rajongók követelni kezdték, de nem akartam csak azért visszahozni, hogy a kedvükre tegyek, vagy hogy kifizessem a jelzálogomat. És akkor jött az ötlet: egy férfi kihallgat két kamaszlányt, amint az ittas vezetésről beszélgetnek, és megígérteti velük, hogy nem tesznek ilyet, odaadja nekik a névjegyét, hívjatok fel, elmegyek értetek bármikor, nem árulom el senkinek, még a szüleiteknek sem, csak ígérjétek meg nekem, ez a Dermesztő csend, ígérjétek meg, hogy nem ültök be részeg sofőr mellé. És aztán tényleg elmegy az egyik lányért, kiteszi valahol, és a lány másnapra eltűnik, a háznál sosem látták, senki nem tudja, hol van. És amikor gondolkodtam, ki mondja el a történetet, rájöttem, hogy ez Myronnak való. Eltelt hat év, és Myron pont az a fajta, aki ilyen ígéreteket tenne. Hat év telt el a sorozat utolsó kötete óta, nem hiszem, hogy más íróknál ez gyakori lenne, de a nyolcadik részben Myron is hat évvel idősebb annál, mint amennyi a hetedikben volt. És ebben az időszakban bűnügyek szempontjából nem sok minden történt vele. Úgy gondoltam, ez segít valóságosabbá tenni a figurát, mindketten könnyebben bele tudjuk élni magunkat, ha új élethelyzetbe kerül.

SC: – Vendégünk Harlan Coben, legújabb regénye a Bűnösnek nyilvánítva, keressék a könyvesboltokban. Történt-e már veled olyan, hogy láttál valakit, amint a te könyvedet olvassa, és odamentél hozzá? Van ilyen történetedet?

COBEN: – A legutóbbi ilyen esetről már tudnak azok, akik Twitteren vagy Facebookon követnek. Repülőn ültem, és egy nő az előttem lévő sorban a Senkinek egy szót se-t olvasta. Velem utazott az egész család, igazán büszke voltam magamra. Aztán három perc múlva a nő becsukta a szemét, és a mellére borította a könyvet. Előrehajoltam, és lefényképeztem a telefonommal, hogy felismerhető legyen a borító, aztán kiraktam a képet Twitterre. Íme, egy olvasó, akit lenyűgözött az egyik könyvem. Nagyszerű kommentek érkeztek rá a Twitteren és a Facebookon. Ez az egyik kedvenc sztorim az olvasóimról.

SC: – Biztos szívesen beszélgetsz az olvasókkal a találkozókon.

COBEN: – Többnyire igen, de nem mindig, az esetek 75 százalékában igen. Néha nem akarok, attól függ, milyen a hangulatom.

SC: – A Bolitar-sorozat első köteteit több komolyabb díjra is jelölték. Egyike voltál azoknak az íróknak, akik elnyerték az Edgar-, az Antony- és a Shamus-díjat is.

COBEN: – Én voltam az első, de azóta másoknak is sikerült.

SC: – Mit jelentett számodra ez az elismerés akkor?

COBEN: – Inkább a kiadók érdeklődését keltette fel, mint az olvasókét. És ez az első lépés. De nem mondhatnám, hogy látványosan megugrottak tőle az eladások. Természetesen nagy személyes elégtételt is jelentett. Nagyszerűek a díjak meg a bestseller-listák, de engem mindig az olvasók véleménye érdekelt. Sosem a pénzt hajszoltam, inkább az olvasókat. Az igazi elismerést mindig az jelenti számomra, ha kapok egy e-mailt, amiben valaki azt írja, hogy egész éjjel fent volt, nem tudta letenni a könyvemet, vagy kórházban van, és sikerült elterelnem a figyelmét. A kedvenc fényképemet Irakban harcoló katonáktól kaptam, amin egy kézzel írott táblát tartanak: „Coben Könyvklub, Bagdad”. Ezt a kapcsolatot keresem az olvasókkal, ezért szeretek író-olvasó találkozókra járni. Számomra ez a legfontosabb.

SC: – New Jersey-ben nőttél fel, és gyerekkori barátod a jelenlegi kormányzó, Chris Christie. Megint azt kérdezem, nem furcsa ebben a pozícióban látni azt az embert, akivel annak idején együtt labdáztál?

COBEN: – Furcsa, igen, de ha ismerted volna Christ fiatalon… már akkor látszott rajta, hogy egyszer talán New Jersey kormányzója lesz. Rólam például soha senki nem gondolta volna. Végzős korunkban, a Livingston High Schoolban Chris volt az évfolyamelnök, én pedig a diáktanács elnöke. Borzalmas elnök voltam, ő viszont jól csinálta. Ismerjük egymást 10-11 éves korunk óta, és nagyon kedvelem. Jelen voltam, amikor megtudta, hogy ő nyerte a republikánus előválasztást, ott voltam, amikor megtudta, hogy ő lesz a kormányzó. Nem mindenben értünk egyet, sokat vitatkozunk, de normális hangnemben, igazából örülnék, ha sok hasonló párbeszédet látnék országos szinten is. Egyszóval Chris jó barátom.

SC: – Honnan jönnek a regényötleteid?

COBEN: – Általában az életből merítem őket, a Senkinek egy szót se-t már említettem, a Bűnösnek nyilvánítva ötletét az adta, mi lenne, ha egy ismerősömet látnám egy ilyen perverzeket lépre csaló műsorban. Van egy 17 … illetve 16 éves lányom, négy gyerekem van 16-tól 8 évesig. Látom, milyen problémáik vannak: a Facebook, az alkoholfogyasztás, az egyetemválasztás, csupa hétköznapi dolog az életemben, és gyakran jut eszembe: „mi lenne, ha”. Innen támadnak az ötleteim.

SC: – Mi okozta a legnagyobb meglepetést a Bűnösnek nyilvánítva megírása közben?

COBEN: – Van egy mondás: „Ember tervez, Isten nevet.” Ez mindenkinek az életére igaz, de a könyvekre is. Eredetileg két főszereplőt terveztem, sosem csináltam még ilyet, egy férfit és egy nőt. Nem akarom lelőni a poént, de az 50-ik oldal környékén a férfi eltűnik a történetből, és Wendy Tynes átvette az irányítást. Ez az első alkalom, hogy női főszereplőt használtam, és annyira valóságos lett, hogy elvitte az egész könyvet.

SC: – Általában mennyi idő alatt írsz meg egy könyvet?

COBEN: – Évi egyet írok. Kb. kilenc hónap, mint egy terhesség. A legjobb rész itt is az, amikor az ötlet megfogan (kacsintás). Néha én is úgy érzem, mintha egy kamion parkolna a hólyagomon, és alig várom már, hogy megszülessen. Szóval 9-12 hónap általában.

SC: – Mondanál valamit a szerkesztés folyamatáról? Máshogy van ez most, mint karriered elején? Sok visszajelzést kapsz?

COBEN: – Sosem igényeltem sok szerkesztői segítséget. A szerkesztőim általában csak kiszúrnak néhány apró figyelmetlenséget, minthogy kedden fekszik le valaki, és amikor fölkel péntek van. Kezdetben nagyon kevés szerkesztői segítséget kaptam, mert ismeretlen íróként senki nem törődött velem. Most, hogy nagymenő vagyok, már azért nem… nem is tudom. Sosem kaptam sok segítséget. Rengetegszer újraírom magamat. Én vagyok saját magam legnagyobb kritikusa. Általában sokkal többet javítok, mint amennyit a szerkesztő javasol. Nem egy lendületből írok, visszamegyek mindennap, újraolvasok, újraírok. Minden 75 oldal után visszamegyek az elejére, és újrakezdem. Mire végzek, az első néhány fejezetet kb. 15-ször átírom.

SC: – Vendégünk a Bűnösnek nyilvánítva című Nr.1. New York Times bestseller írója, Harlan Coben, aki most éppen a könyvet népszerűsítő körúton van. Ritkán beszélgetek ilyen sikeres írókkal, de ha igen, akkor mindig felteszem a kérdést: milyen tanácsot adnál annak az írónak, akinek megjelent már egy-két könyve, de a nagy áttörés még nem jött össze?

COBEN: – Próbálkozzon. Én is azt csináltam. Sokan mondják, hogy a siker miatt biztosan nagy nyomás nehezedik rám. Nem. Akkor volt nagy a nyomás rajtam, amikor az én karrierem is ebben a fázisban volt, amikor kiadót kerestem magamnak. Kitartónak kell lenni. Ha nem működik, változtass. A legfontosabb: soha ne kövesd a piacot. Ha valaki azt mondja, most az orvoskrimi a divat, ne hallgass rá. Csak azt szabad írnod, amit igazán akarsz. Bármilyen stílusban írsz, akár románcot, akár krimit, hinned kell benne, és szeretned kell azt a könyvet. Vannak híres írók, akik azt mondják, ők is írhatnának szerelmes regényeket, hogy pénzt keressenek vele. Akkor miért nem írnak? Mert nem tudnának, szenvedély nélkül nem megy. Nem szabad követni a trendeket, csak a szívedre hallgass. Ha ragaszkodni akarsz az elképzelésedhez, rendben van, de valószínűleg előbb vagy utóbb változtatnod kell.

SC: Remek. Vendégünk Harlan Coben, a Bűnösnek nyilvánítva c. regényéről beszélgetünk. Már csak másfél percünk van. Szeretnék feltenni még egy kérdést. Sok mindent elértél, díjakat nyertél, több könyved is vezette a bestseller-listákat. Mi motivál még? Mi a célod? Van-e még egyáltalán célod? Gondolkodsz-e ezen?

COBEN: – Furcsa, mert mire egy könyvem első lett a New York Times bestseller-listáján, addigra voltam már listavezető Angliában, Franciaországban. Nagy büszkeséget jelentett számomra, amikor láttam az autó ablakából a plakátokat. De megjelent a félelem is: mi lesz most? Az a célom, hogy a szívem mélyén megmaradjak ugyanolyannak, amilyen voltam. Azt akarom, hogy a Bűnösnek nyilvánítva a legjobb regény legyen, amit valaha írtam. Azt akarom, hogy ezt még nehezebb legyen lerakni. Azt akarom, hogy a végén az olvasó elmorzsoljon egy könnycseppet. Azt akarom, hogy még több meglepetés legyen benne. Egy barátunk mesélte, szintén író, hogy olvasás közben, olyan hangosan kiáltott fel, hogy a férje átjött a másik szobából. Azt akarom, hogy a mondataim üssenek. Folytatni akarom, amit elkezdtem. Csak az olvasók véleménye érdekel, az olvasók reakciói, ez az, ami motivál, hogy minél jobb könyveket írjak.

SC: – Azt hiszem, lejárt az időnk. Vendégünk Harlan Coben, aki legújabb könyvét, a Bűnösnek nyilvánítvát népszerűsíti. Harlan elsősorban a Myron Bolitar-sorozatról híres, de könyvei világszerte nagyon népszerűek, elképesztően izgalmasak és tele vannak humorral, amit én például kimondottan szeretek. Köszönöm, hogy eljöttél.

COBEN: – Én köszönöm.

SC: – Az Artist’s Craft című műsort látták. Munkatársaim nevében köszönöm, hogy velünk tartottak.


Vissza!

Paleolit táplálkozás