Kereső

Mit keressen?

Hol keresse?

Blog - részletek

A „turáni nemzetek ébredése” és egyéb izgalmas történelmi viszontagságok - interjú Ablonczy Balázzsal
2017-07-26 10:50:42

A magyar turanizmus eszmeáramlata mindig is visszáságokkal és kérdésekkel teli jelenségként kísérte végig a magyar ideológia történetet. Ablonczy Balázs Keletre, magyar! című könyvében színes és izgalmas írói nyelven nemcsak a turanizmust, hanem a Keletről való gondolkodás és politikai konzekvenciáinak történetét is bemutatja.

 

A turanizmus a magyar identitás történet egyik neuralgikus pontja, hogy jutott eszedbe éppen ehhez a témához nyúlni?

Régebben is foglalkoztam vele. 2005-ben kiadtam Teleki Pálról egy vastag, több mint 500 oldalas életrajzot, és mivel a miniszterelnök a Turáni Társaság elnöke is volt, akkor is elég sokat foglalkoztam vele. Aztán tartottam konferenciaelőadást, meg írtam cikket is a témában, és egy párizsi felkérés nagyon mélyen elgondolkodtatott a témáról. Akkor gondoltam, hogy belevágok a „keleti gondolkodás politikai konzekvenciái levonása történetének” a megírásába. Csak ez így nehezen fért volna ki a borítóra: a turanizmus mint fogalom jól lefedi ezt. Őszintén szólva a kutatás alatt magam is megdöbbentem, milyen kiterjedt volt ez az eszmeáramlat, mennyi mindenkinek köze volt hozzá, és a kutatás maga is teljesen beszippantott. Nagyon élveztem.

 

A könyv egy különös irodalmi figura, Zempléni Árpád halálával kezdődik, miért éppen ekkora teszed a könyv, és így a turanizmus-történet elmesélésének kezdetét?

Bár a történészek kézzel-lábbal tiltakoznak ellene, de a történetírás valahol történetmesélés is. Ez dramaturgiailag jó kezdetnek tűnt, jóllehet a feleségem jelezte: fura lelkialkatra vall, hogy mindig halálesetekkel kezdem a könyveimet; az Észak-Erdélyről szóló könyv is azzal indult. Ebben igaza van, legközelebb megpróbálok valami szimbolikussal indítani, de nem ilyen szomorúval.

 

A tárgyalt időszakban hogyan változott a turanizmus eszmeáramlata?

Durván négy nagy periódusra osztanám a könyvben tárgyalt kétszáz évet. 1918-ig egy csomó minden kavarog a turanizmusban: a magyar őstörténeti kutatástól a műgyűjtésen át a balkáni gazdasági előretörésig egy csomó gondolat felbukkan. A csúcsidőszakban azt lehet mondani, hogy 1916 és 1918 között ez a magyar imperializmus ideológiája, a diadalmas magyar államé, amely kulturális és gazdasági hídfőállásokat létesít Keleten. Egyébként azért is, hogy növelje súlyát a Monarchia osztrák felével szemben. Az összeomlás és Trianon után a frusztráció ideológiája lett, a Nyugattól való elfordulásé. 1945 után jönnek visszaszorulás, - szorítás évei, ami alatt itthon illegalitásban léteznek tovább ezek a hálózatok, az emigrációban pedig a radikálisok hatására megerősödik a sumér-magyar néprokonítás gondolata. Mindez a negyedik fázisban 1990, de főleg 2000 után teljes fegyverzetben bukkan fel újra Magyarországon.  

 

Emlegeted Edward W. Saidot, aki Orientalizmus című munkájával komolyan felforgatta a kulturális gondolkozást, annak ellenére, hogy sokan ambivalensen tekintenek művére. Egyik alapvetése, az ún. orientalista séma (vagyis, hogy prekonceptív és megfellebbezhetetlennek tűnő képünk van a keletiségről, és a vele való találkozás is csak ennek a képnek a megerősítésére szolgál) megkerülhetetlen a magyarság esetében is. Igaznak gondolod-e ezt, és szerinted milyen képe volt például a Turáni Társaságnak a Keletről? És mit akart ez a Turáni Társaság például a Kelettől?

Said ebben az abszolút meghatározó munkájában nem sokat foglalkozik a német orientalizmussal (pedig a könyvet Berlinben írta), és egyáltalán nem a Habsburg-birodalom keleti képzeteivel. A magyar turanizmus részben különbözik a nyugati akadémiai világ orientalizmusától, hogy nem feltétlenül van civilizatórikus missziója, és nem a gazdasági előnyök szerzése motiválja, hanem a rokon- és őskeresés. Ezt a turanista gondolkodók számtalanszor hangsúlyozzák is, hogy ők nem pőre hatalmi okokból, hanem magasztosabb célokat követve fordulnak keletre. Akár azért, hogy a keleti tudással oltsák be a nyugatot. „Szeretettel gyarmatosítani” – ahogy a radikálisok egyik alakja fogalmazta meg 1922-ben. Amiben azért benne van a civilizációs fölény mozzanata is.

 

Egy helyütt azt írod könyvedben, hogy a korai magyar Kelet-képnek inherens része a perzsabarátság, mit jelent ez pontosan?

A törökökről elég rossz képe volt a magyar társadalomnak: ne feledjük, 1788-1790-ban még háború zajlik a déli határokon és a katonai határőrvidék léte bárkit emlékeztetett erre a fenyegetésre. A korai magyar turanisták között, akik között egy szegedi értelmiségi kör játszotta a főszerepet, számosan voltak perzsabarátok (például Jerney János), és az ő szellemi kapcsolataik messzire nyúltak: Pulszky Ferencig vagy Arany Jánosig. A törökség képe főleg az 1848-49-es szabadságharc menekültjeinek befogadásával és a közös ellenség, a cári birodalom mind erőteljesebb térségbeli jelenlétével változik meg a 19. század közepétől.   

 

 

Hogyan képzeljük el azt, hogy Budapestnek az új Szamarkand szerepét szánták?

Az első világháború alatt az volt az elképzelés, hogy Budapest az összes turáni nép kulturális fővárosa lesz, civilizációs világítótorony. Ennek érdekében indított a kormányzat hatalmas ösztöndíjprogramot, amelynek keretében – az első világháború kellős közepén! – százával hoztak Magyarországra tanulni bosnyák, bolgár, török, albán, sőt krími tatár fiatalokat. A Múzeum körutat átkeresztelték Mehmed Szultán útra, megnyitották az első külföldi magyar intézetet, a konstantinápolyit 1917 elején. Expedíciókat küldtek keletre. Nagy ünnepség keretében felújították Gül baba türbéjét, elismert vallás lett az iszlám Magyarországon és felerősödtek a budapesti mecsetépítést szorgalmazó közéleti hangok. A kormányzat Magyar Keleti Gazdasági Központot hívott életre, hogy támogassa a gazdasági kapcsolatokat a Balkán és a Közel-Kelet országaival. Ezek mind-mind arra utalnak, hogy vezető értelmiségiek, politikusok komoly szerepet szántak Magyarországnak ebben a térségben.

 

Alkot-e a könyv véleményt a finnugor és török rokonság kérdésében, hol húzódik a nyelvrokonság és etnikai eredetkeresés határa?

Igyekeztem nem megmondani ebben az egyedüli igazságot. Engem az erről való gondolkodás és politikai felhasználás érdekelt. Meg hát nem is értek hozzá: nem vagyok sem nyelvész, sem régész, sem turkológus vagy őstörténész.

 

Volt-e számodra a kutatás során meglepő, váratlan információ vagy fordulat?

Ó, csak az volt. Egyrészt az volt a meglepő, hogy mennyi mindenkit megérintett, nívós értelmiségieket: Csontvárytól kezdve Szörényi Leventéig. Hogy mennyi szállal kötődik a mai életünkhöz: akár házak vagy műalkotások révén, vagy akár úgy, hogy a Kalevala miért kötelező tananyag a magyar iskolákban, vagy honnan jön a rovásírás megjelenése a magyar nyilvános térben. És mondjuk igazi kutatási kuriózum volt, amikor megtaláltam a magyar-sumér néprokonítás ősanyjának, Bobula Idának az egyik vezető turanistához 1948-ban írott leveleit: megvolt a hiányzó láncszem, ami összeköti a turáni mozgalmat és a magyar-sumér néprokonítást, aminek manapság is nagyon sok híve van.

 

A könyved írói hangja informatív és komoly, miközben anekdotikus és vicces, néhol, ha kell ironikus, mi volt az elsődleges célod? Szórakoztató ismeretterjesztés? Vagy annál valami jóval több?

Olyan könyveket szeretek írni, amilyeneket magam is szívesen olvasnék. A történelemnek nem kell feltétlenül unalmasnak és száraznak lennie. Példám az angolszász történetírás, amelyben nagyon komoly témákról is lehet érzelmesen, vagy gyilkosan és ironikusan írni, az nem megy a szakmaiság rovására. Lehet, hogy kicsit sok lett az ironizálás a mostaniban, de azt gondoltam: a sok név és adat mellé valami felüdülés is jár az olvasónak. Igyekeztem ugyanakkor méltányos lenni mindenkivel és egyenlő mércével mérni.

 

Hogy állunk ma a turanizmussal?

Itt van velünk. Nézzünk körül: a rovásírásos helységnévtábláktól kezdve egyes politikai programokig vagy a Kurultájig a közélet sok színterén jelen van. Én válságjelenségnek tartom, az euroatlanti integráció jóléti ígéreteiből való kiábrándulás, illetve a politikai és gazdasági válság eredményének. De lehet, hogy nincs igazam.

 

Csupa kényes vagy éppen traumatikus témával foglalkozol, ráadásul az MTA Lendület-program Trianon 100 kutatócsoportjának is a vezetője lettél. Mit gondolsz, hiányzik a magyar társadalomból a szembenézés, vagy éppen itt történik a szemünk előtt?

Abban nem hiszek, hogy ha mind kimegyünk a Lóversenytérre és belekiáltjuk a szélbe a bűneinket, akkor meglesz a szembenézés. Ez elsősorban egyéni ügy, amit segíthet az oktatás, a média és bizonyos értelemben a tudomány is. Én nyilván az utóbbiban tudok segíteni, ezért írok ezekről a témákról – meg azért mert foglalkoztatnak. 

 

A Hosszúlépés kereteiben Kelet népe – Séta a turanizmusról címmel városséta kerül megrendezésre július 29-én és augusztus 26-án. Hogyan képzeljük el a sétát, hogyan dolgoztad ki a programot?

A Hosszúlépés felelősei kerestek meg az ötlettel és én nagy örömmel mondtam igent a közös munkára. Több helyszínen gondolkodtunk együtt, végül a Szentimreváros, a XI. kerület mellett maradtunk, mert az olyan töménységben tartalmaz turáni emlékeket, hogy igazából a Bartók Béla út egy százméteres szakaszán is meg lehetne csinálni az egész sétát. Igyekszem az épületekről, egyénekről beszélni: nyilván könnyedebben, ahogy a könyvben, sok apró történettel és olyan művelődéstörténeti adalékokkal, amik nem fértek be a műbe. És nem mellékes, hogy a séta során bejuthatunk olyan helyekre, amelyek amúgy nem állnak nyitva az egyszerű járókelő előtt.

 

Van-e új könyvtéma, amin dolgozol?

A Trianon 100 egyelőre elég sok időmet elviszi, ennek keretében az első világháború utáni magyar menekülteket kutatom, de van már új könyvtémám a Jaffa számára is, ami viszont egyelőre titok. 

 

 

 

 

 


Vissza!

Paleolit táplálkozás