Kereső

Mit keressen?

Hol keresse?

Blog - részletek

Szeretek belga lenni
2017-08-30 17:05:47

Van, aki a Távol-Keletet választja úticéljának, olyan is akad, aki örömmel látogatja meg Dél-Amerika dzsungeleit. Az utazás, mint hobbi, mint életforma, vagy éppen mint szenvedély nagyon sok változáson ment keresztül az elmúlt évtizedekben, aminek köszönhetően e tevékenység jóval rétegzettebbé, sokoldalúbbá vált hazánkban is. Mörk Leonóra egyfajta utazó író, aki utazik lélekben és testben is, vele beszélgettünk női íróságról, kedvencekről, és arról, milyen belgának lenni.

 

Legutóbbi könyvedben egy német zarándokutat jársz be. Mit lehet tudni erről a Luther-útról és miért éppen az ő nyomába eredtél?

Engem Németország mindig inspirál, több regényem játszódik ott, és ennek az utazásnak és a könyvnek az ötlete is ott született meg bennem, amikor az előző könyvemhez, a Lány igazgyöngyökkel-hez gyűjtöttem anyagot Drezdában. A felmenőim között sok evangélikus akadt, és a protestantizmus egyszerre puritán és gyakorlatias szemléletét mindig vonzónak találtam. Ráadásul a Luther-út a számomra gyerekkorom óta kedves Közép-Németországon vezet keresztül, úgyhogy a reformáció idei 500. évfordulója jó apropót kínált ennek az útinaplónak a megírására.

Nem árulunk el azzal nagy titkot, hogy A papagájos ablak című könyved más, mint az eddigi regényeid, hiszen klasszikus értelemben véve nem is regény, hanem inkább útinapló. Mi volt az oka annak, hogy most ennyire más nézőpontba helyezkedtél?

Nincs olyan regényem, amiről ne hitték volna azt nagyon sokan, hogy én vagyok a főszereplője. Még engem jól ismerő kedves barátaim is kérdeztek olyanokat például A Hellinger-Madonna megjelenése után, hogy neked tényleg festőművész volt a dédapád? Egy darabig próbáltam magyarázni, mi a különbség költészet és valóság között, aztán rájöttem, hogy fölösleges. Csak hadd higgyék azt, hogy nekem van hol gazdag német ügyvéd, hogy menő osztrák zongoraművész pasim! A papagájos ablak ugyanúgy mesél, ahogyan a regényeim is mesélnek, csak itt nem fér kétség hozzá, hogy mindegyik sztori valóban megtörtént, és velem történt meg. Ahogyan az egyik olvasóm fogalmazott, tulajdonképpen ez is regény, csak én vagyok a főszereplője.

Milyen egyedül utazni, és miért utaznak oly gyakran egyedül hőseid? Mit gondolsz, az olyan kijelentésekről, minthogy a külső utazás smafu a belső utazáshoz képest, illetve az utazás menekülés önmagunk elől és így tovább?

Számomra utazni, és főleg egyedül utazni olyan érzés, mintha kilépnék a saját életemből. Nem menekülök önmagam elől, elvégre mindig ott vagyok saját magammal, de nekem – akárcsak a hősnőimnek – fizikailag is el kell távolodnom a hétköznapjaim helyszínétől ahhoz, hogy lelkileg el tudjak távolodni tőle. Én is szeretek fejben utazni, ezt szoktam tenni a regényeim írása közben, ehhez azonban előbb valóban ott kellett járnom azokon a helyszíneken, ahol őket mozgatom. Ha csak végigrohansz az útikönyvekben felsorolt helyszíneken, és kipipálod a látnivalókat, akkor valóban nincs túl sok értelme odautazni. Én azonban hiszek a hely szellemében, mert rendszeresen megtapasztalom. Például a Holdfény szonáta története valószínűleg nem jutott volna eszembe, ha nem ülök Salzburg mellett egy termálfürdő kinti medencéjében, nem nézek fel a környező hegyekre, és nem pillantok meg az egyik hegytetőn egy régi kápolnát. De megpillantottam, és már láttam is magam előtt, amint valaki bemegy oda és elrejt ott valamit. Vajon ki és mit? Ebből született meg a regény.

 

 

Nemcsak regényeket írsz, hanem újságíróként és fordítóként is tevékenykedsz. Miben segített neked az újságírói munkásságod az írásban?

Nagyon sok mindenben. Például számtalan olyan helyszínen jártam a munkámból adódóan, ahová magánemberként aligha jutottam volna el, mondjuk Dél-Koreába. Ez az utazás inspirált azután arra, hogy a Lány igazgyöngyökkel egyik fejezete az 1700-as években, az akkori koreai királyságban játszódjon. De úgy érzem, azt a munkamódszert is az újságírói gyakorlatomnak köszönhetem, hogy a könyveimben is minden részletnek és adatnak pontosan utánanézek, ahogyan tenném egy cikk esetében. Amikor például A Hellinger-Madonnát írtam, a Magyar Nemzeti Galéria főrestaurátorával beszélgettem arról, hogyan kell helyreállítani egy megsérült festményt. A főszereplő, Kata ugyanis művészettörténész és restaurátor, és nem szerettem volna, ha szakmai hibákat követ el.

Milyen típusú irodalmakat kedvelsz?

Sok íróhoz hasonlóan én is olyan típusú könyveket szeretek olvasni, amilyeneket írni: a szórakoztató és a szépirodalom határán egyensúlyozó regényeket, amelyek általában több idősíkon játszódnak. Nagy kedvencem ebből a műfajból az ausztrál Kate Morton, de most éppen a Downton Abbey forgatókönyvírójának, Julian Fellowes-nak a Belgravia című történelmi regényét olvasom. Egyébként a hangulatomhoz illően szeretek könyvet választani, a múltkor például a Felvidéken autóztam keresztül, és hazaérve rögtön újra elővettem A fekete várost.

Visszatérő témáid a képzőművészet, a komolyzene, a pszichológia, ezek a könyveid műfajiságának köszönhetőek, vagy a te szoros érdeklődésedet tükrözik inkább?

Mindkettő. Agatha Christie írói alteregójától, Mrs. Olivertől tanultam azt a jó tanácsot, hogy az ember arról írjon, amit ismer. A kultúra nemcsak a szereplőim életének szerves része, hanem az enyémnek is. Szokták szóvá tenni az olvasók, milyen sok kutatást kellett végeznem a könyveimhez, ami valóban igaz. Ha azonban nem ismertem volna Lucas Cranach festményeit, akkor nem jutott volna eszembe, hogy az ő egyik nőalakja játssza a központi szerepet A Hellinger-Madonnában. Azért írok ilyen regényeket, mert ezt a világot ismerem, ez érdekel, és innen bukkannak elő a témáim.

Női írónak érzed magad, és nőknek célzod elsősorban a regényeidet?

Hogy minek érzem magam, azt leginkább az a kifejezés írja le, amit egykori Nők Lapjás főszerkesztőm, Zétényi Lili alkalmazott a hozzám hasonlóan sokféle műfajban tevékenykedő kolléganőkre: író típusú ember. A másik, mindenféle hím- vagy nőnemű jelleget nélkülöző szó, amivel azonosulni tudok, a szerző. Ami a közönséget illeti, ahogyan mondani szokás, nők nélkül a magyar könyvpiac már réges-rég összeomlott volna. Engem szerencsére betűbarát férfiak vesznek körül, bár kétségtelenül nem annyira romantikus regényeket olvasnak, mint inkább történelmi munkákat, életrajzokat, tényirodalmat. A regényeimet valóban elsősorban nők veszik kézbe, de mindegyikről kaptam már visszajelzést férfiaktól is. Ők egészen más részletekre figyelnek fel; a Holdfény szonátának például egy szerelmi bonyodalmaktól tökéletesen mentes, krimi jellegű része a 2. világháború idején, az Anschluss után játszódik Salzburgban, az a férfiolvasóknak különösen szokott tetszeni.

Szerinted milyen a vérbeli női irodalom, és milyen ma Magyarországon női írónak lenni?

Az, hogy nő vagyok, tagadhatatlanul automatikusan betesz engem egy kategóriába. Olyan emberek legyintenek rám, és feltételezik rólam, hogy bugyuta szőke (barna? szőkésbarna?) nő vagyok, akik soha egyetlen sort nem olvastak tőlem. Emellett gyakran érzem úgy, hogy mivel a könyveim nem tartoznak sem a habkönnyű lektűr, sem a „komoly irodalom” kategóriába, a flamandok és a vallonok között én vagyok a belga. De ez nem baj, szeretek belga lenni, és az olvasók között is vannak belgák.

 

 

 

 

 


Vissza!

Paleolit táplálkozás