Lázadni veletek akartam

1989 ősze, Ceauşescu Romániája. Három magyar kamasz fiú a lét szűkössége ellen lázadva rendszerellenes akciókba kezd. Noha a forradalmárnak született, és annak is nevelt Péter, az elnyomó hatalom és barátai között őrlődő, konformista Zoli és az egész világgal, benne saját magával is békétlenségben élő Áron indítékai egészen eltérőek, a kezdeti sikerek mámorítóan hatnak mindannyiukra, valóságos hősöknek érzik magukat. Ám az eufóriát nagyon hamar követi a tragédiák sorához vezető lebukás. Húsz évvel később egy osztálytalálkozó alkalmával kell szembenézniük tetteik következményeivel, egymással, a múlttal, és legfőképpen önmagukkal. S ami még ennél is fájóbb: azzal, hogy akaratukon és tudtukon kívül mások életét is felforgatták, tönkretették.

Kire, mire fogjuk, foghatjuk a sorsunkat? Az országra, ahol élünk? A történelmi korra, amelybe beleszületünk? Szüleinkre, nagyszüleinkre, barátainkra? A gyerekkorunkra? Eszmékre, a politikára? Istenre, vagy talán a véletlenre? Csakis magunkra?

A nagybetűs történelem és a legközönségesebb hétköznapok találkozási pontjában játszódó mű, amely egyszerre izgalmas „kalandregény” és elgondolkodtató fejlődéstörténet, azonban elszakad attól a közegtől, ahol megszületett, és általános tanulságot hordoz. Sorsunk nem az, ami körülvesz minket, és megesik velünk, hanem az a történet, amit mindebből „készre alkudunk” magunkkal. S a legfontosabb kérdés, hogy azután mennyire tudunk együtt élni ezzel az alkuval.