Modern Magyar Történelem
Az első világháború négy pusztító évét követően a történelmi Magyarország 1918. október 31-én összeomlott. Győzött az „őszirózsás forradalom”. A régi rendszer jelképét, Tisza István korábbi miniszterelnököt meggyilkolták. Nem sokkal később megszűnt a királyság, és kikiáltották a „népköztársaságot”.
Mindaz, ami a Károlyi Mihály nevével fémjelzett forradalom kitörésével elkezdődött, máig sem jutott nyugvópontra a magyar történeti emlékezetben. 1918 őszének lázas időszaka a maga részleteiben, a maga konkrét személyiségeivel és emberi mozgatórugóival mégis feledésbe merült – már csak legendák élnek róla a köztudatban. Ez a könyv ezen a helyzeten változtat.
Hatos rendkívüli műveltséggel vezet végig bennünket a háborúvégi Magyarországon, a forradalom hónapjain. Sűrű, de mégis olvasmányos művében utólagos igazságtevés helyett a források izgalmasan sokrétű beszámolóit szembesítve hozza közel hozzánk az események szereplőit, és teszi jól érthetővé a forradalom egyre radikálisabb és anarchikusabb történetét egészen az 1919. március 21-i kommunista hatalomátvételig, elősegítve, hogy árnyaltabban és mélyebben gondolkodjunk azokról a dolgokról is, amelyek azóta történtek velünk. Egy bizonyos: ha évtizedek múltán valamely diák a tanárától azt kérdezi, mit olvasson el 1918-ról, a válasz az lesz: Olvassa Hatost!
Kereken száz esztendeje annak, hogy 1920. június 4-én aláírták a trianoni békeszerződést, amelyet a magyar történelem egyik legnagyobb traumájaként tartunk számon, emlékezete máig átszövi mindennapjainkat. Trianon az elmúlt évszázadban, különösen a rendszerváltás óta, minden rossz metaforájává vált, s ezzel párhuzamosan valós tartalmai elhalványultak, mitikus magyarázatai kerültek előtérbe, amelyek aligha szolgálhatják a nemzeti önismeretet.
Ablonczy Balázs új, összefoglaló kötete rendhagyó módon nem politika- és diplomáciatörténeti sémákat követ, hanem az eseményeket új megvilágításba helyezve elsősorban a társadalom egyes csoportjainak tapasztalataira fókuszál. Azt igyekszik bemutatni, hogy milyen volt valójában a békeszerződés: miként élték meg a történeti Magyarország lakói a háborús összeomlás, a forradalmak, az ellenforradalom és Trianon időszakát, és milyen összefüggések tárhatók fel a nagypolitikai döntések és dilemmák, illetve a magyar társadalom mindennapi tapasztalatai között.
Az akadémiai Trianon-kutatócsoport elmúlt öt évének eredményeit is összegző kötet új és friss szemlélettel beszél a száz évvel ezelőtt történetekről: az elharapózó erőszakról, megszállásról, impériumváltásról, kérészállamok születéséről és bukásáról, félelemről, menekülésről, járványról, szénhiányról, nélkülözésről és elszegényedésről – az egyének által megélt Trianonról. Természetesen nem mindenkinek jutott egyenlően a megrázkódtatásokból, és nem mindenki vont le ugyanolyan következtetéseket az eseményekből. De az itt leírtak mégis lehetséges magyarázatai annak, ami 1918 és 1921 között Magyarországon történt.
ABLONCZY BALÁZS (1974) történész, az ELTE BTK oktatója és az MTA BTK Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa. Doktori címét 2004-ben szerezte. Tanított és kutatott Londonban, Párizsban, Berlinben és az Egyesült Államokbeli Bloomingtonban. 2011 és 2015 között a Párizsi Magyar Intézet igazgatója volt. Jelenleg az MTA „Lendület”-pályázatán támogatott Trianon 100 kutatócsoport vezetője, Budapesten él.
A kötet a budapesti népbíróság egyik legelső ügyének, Dely Piroska esetének krimiszerűen izgalmas elemzésén keresztül ad képet a második világháborút követő igazságszolgáltatás természetéről, valamint a nők szélsőséges radikális politikai mozgalmakban való részvételéről, részletesen szólva a nők elkövetővé válásáról, valamint a háború utáni emlékezetük kialakulásáról. A női elkövetők eddig láthatatlanok voltak a történetírásban éppúgy, mint a kollektív és az egyéni emlékezetben. A kötet elemzi a magyarországi szélsőjobboldali női politizálás okait, motivációit, formáját, fényképeit és főbb személyiségeinek életútját.
Pető Andrea 1964-ben született Budapesten, történész, MTA Doktora, a Közép-Európai Egyetem egyetemi tanára. Kutatási területe a 20. századi társadalom és a társadalmi nemek története. Öt monográfiája, 31 szerkesztett kötete és 261 könyfejezete valamint tanulmánya tizenkilenc nyelven jelentek meg. 2005-ben a Magyar Köztársaság elnöke a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjével tüntette ki. 2006-ban az MTA Bolyai Plakettet kapta. 2018-ben az Európai Akadémiák (ALLEA) Madame de Staël Díját kapta munkássága elismerésül. Legutóbbi kötete a Jaffa Kiadónál: Elmondani az elmondhatatlant. A nemi erőszak története a Magyarországon a második világháború alatt, Budapest, 2018.
1944 végétől 1948-ig gyökeres – ha úgy tetszik: „forradalmi” – változások zajlottak az országban, miközben hagyományos értelemben vett forradalom nem történt. A szovjet megszállás önmagában hordozta a bekövetkező eseményeket, amelyek már a kezdetektől a kommunista diktatúra kiépítése felé mutattak. Ezek a fejlemények azonban nem következhettek volna be a kommunista irányítás alatt álló fegyveres csoportok kényszerítő ereje nélkül. Az új, „demokratikusnak” nevezett rendőrségi állomány részben ezeknek a fegyveres egységeknek a tagjaiból tevődött össze. Máthé Áron könyve azt vizsgálja, hogy a kommunista párt hogyan alapozta meg a saját értelmezésükben „proletárforradalomnak” – enyhébb megfogalmazásban „népi demokratikus fordulatnak” – nevezett átmenetet.
A kötet célja, hogy bemutassa az uralomváltás zavaros időszakában létrejött fegyveres csoportokat, azok összetételét és működését, különös tekintettel a „málenkij robot” jelenségére. A könyvből megismerhetjük az új, 1945-öt követő időszak rendőrségének előfutárait is, illetve a kommunista párt harcát a fegyveres erők feletti ellenőrzés megszerzéséért.
A „dicsőséges 133 nap” a mai negyveneseknek még magolandó tananyag volt, de 1990 után mindenki elfelejtette. A proletárdiktatúra emléke azonban nem hullott ki teljesen az emlékezetből. Bár az állami szintre emelt terror igazából anarchiába fúlt, a vörös-, majd a rákövetkező fehérterror gyilkosságainak emléke azóta is kísérti és mélységesen megosztja a magyar társadalmat.
Az elátkozott köztársaság című nagy sikerű kötete után Hatos Pál ezúttal arra vállalkozik, hogy mítoszokon innen és túl mutassa be 1919 tavaszának és nyarának lázas időszakát. Miért és kiket hódított meg a kommunizmus a háborúvesztés utáni hónapokban? Miért írt Tóth Árpád ódát a Vörös Istenhez, s mennyi pénzt vett fel az ellenforradalom későbbi prófétája, Szabó Dezső a kommunista rendszer végóráiban? Puccs volt vagy forradalom, ami 1919. március 21-én történt? Mit jelentett a magyar társadalom bolsevizálódása? Ideológia volt vagy utópia, netán messiásváró vallási mozgalom esetleg a háború utáni éhségtől és nyomortól gyötört társadalom hiányállapotának kifejeződése?
A Tanácsköztársaság korából szóló forrásaink arról tanúskodnak, hogy a proletárdikattúra minden volt, csak nem monolit hatalmi rendszer. Marx híres megállapítása szerint minden történelmi esemény kétszer fordul elő a történelemben, egyszer tragédia, másodszor komédia formájában. A kommunizmus magyarországi történetével máshogy történt, a rövid véres, mégis komikus első felvonást harminc évvel később követte a nagy tragédia.
Lengyel, magyar, két jó barát” – tartja az ismert mondás, amelyet 1981-ben még a Kontroll Csoport is megénekelt. Mégis, mára szinte feledésbe merült, hogy a hetvenes évek második felétől kezdve e hagyományos baráti viszonyt a két ország ellenzéki mozgalmai ápolták leginkább. A Kádár-korszak politikai és kulturális ellenzékére a legjelentősebb külső hatást a lengyelországi események gyakorolták, a magyar ellenzék csodálva tekintett a bátor lengyelekre.
Milyen tapasztalatokkal gazdagították a magyarok tevékenységét a lengyelek? Mikor és hogyan tanulta el tőlük a demokratikus ellenzék a szamizdatkészítés technikáit? Hogyan szerveztek balatoni tábort a szegény sorsú lengyel gyerekeknek? Milyen volt az 1980-ban megszülető Szolidaritás mozgalom magyarországi fogadtatása? Miért kezdett a Ludas Matyi című hetilap otromba lengyelvicceket közölni 1981-ben? Miként formálódtak a magyar ellenzék politikai céljai a lengyel katonai hatalomátvétel után? Mi volt a lengyelek számára az 1956-os magyar forradalom üzenete? És vajon milyen döntő lengyel hatások érték a rendszerváltás hajnalán megalakuló magyar politikai pártokat?
Mitrovits Miklós könyve a fellelhető dokumentumok, a korabeli magyar és lengyel szamizdat kiadványok és az egykori aktív résztvevőkkel készített interjúk segítségével mutatja be, milyen volt a magyar–lengyel ellenzéki kapcsolatok féllegális vagy illegális formája. A hiánypótló kötet nem csupán a magyar ellenzék történetét helyezi új megvilágításba, de a rendszerváltás folyamatának jobb megértésében is segítségünkre lehet.
MITROVITS MIKLÓS (1978) történész, polonista. Fő kutatási területe a második világháború utáni Közép-Európa és a magyar–lengyel kapcsolatok története. Legfontosabb művei: A remény hónapjai… A lengyel Szolidaritás és a szovjet politika, 1980–1981 (2010); Lengyel, magyar, két jó barát. A magyar–lengyel kapcsolatok dokumentumai, 1957–1987 (2014). Tevékenységéért 2014-ben megkapta a Lengyel Köztársaság Érdemrend Lovagkeresztjét.
Éppen száz esztendeje annak, hogy 1920 márciusában Horthy Miklóst Magyarország kormányzójává választották. Személye és közel negyedszázados regnálása körül azonban mind a mai napig komoly emlékezetpolitikai és közéleti viták dúlnak. Hívei szerint ő konszolidálta az országot, mindent megtett azért, hogy Magyarország a lehető legkisebb veszteséggel kerüljön ki a háborúból, ráadásul a magyar zsidóság egy részének megmenekülése is neki köszönhető. Ellenfelei mindezt másképpen gondolják. A kormányzó döntéseinek objektív, történeti elemzése ugyanakkor segíthet abban, hogy elfogultságoktól és ideológiai elkötelezettségektől mentesen közelítsünk ehhez a kérdéshez.
Ungváry Krisztián új kötetében arra keresi a választ, hogy milyen felelőssége volt Horthy Miklósnak Magyarország sorsának alakulásában, különösen második világháborús szerepvállalásában és a magyar zsidóság 1944-es tragédiájában. A szerző az összes eddigi kutatási eredményt felhasználva tematikus kérdések köré csoportosítja Horthy politikusi működését, megkísérli pontosan rekonstruálni mozgástereit, és a korban érvényes jogi és politikai elvárásokat és lehetőségeket figyelembe véve egyenként teszi mérlegre a kormányzó legfontosabb döntéseit és választásait, amelyek alapvetően befolyásolták Magyarország lakóinak életét 1920 és 1944 között.
UNGVÁRY KRISZTIÁN (1969) történész fő érdeklődési területe elsősorban a 20. század politika- és hadtörténete, illetve az emberek viszonya saját történelmükhöz. Számos nagy visszhangot kiváltott történeti munka szerzője. A Horthy-rendszer mérlege című akadémiai disszertációjával elnyerte az MTA doktora címet.
1944 késő tavaszán és nyarán a lomhaságáról és inkompetenciájáról híres magyar bürokrácia mintegy félszáz nap alatt közel félmillió magyar állampolgárt szakított ki otthonából és közösségéből, fosztott meg jogaitól és vagyonától, majd deportált a megszállt Lengyelország területére, hogy ott a nácik gázkamrába terelve meggyilkolják őket. Vajon milyen folyamatok vezettek ahhoz, hogy a magyar közigazgatás hajlandónak mutatkozott asszisztálni a németek tömeggyilkos terveihez? Milyen szerepet játszottak a magyar állam képviselői – főispánok, alispánok, főszolgabírók, főjegyzők, polgármesterek, a csendőrség és a rendőrség tagjai – a holokauszt történetében példátlan gyorsaságú akcióban? Kényszerpályán mozogtak, vagy lett volna lehetőségük ellenállni és megtagadni az együttműködést?
Veszprémy László Bernát könyve ideológiai elfogultságoktól mentesen, bőséges forrásanyagra támaszkodva igyekszik megválaszolni ezeket a kérdéseket. A bürokrácia és a modern népirtás kapcsolatának elemzése után a történész részletesen szól a német megszállás következményeiről, a kollaboráns közigazgatás kiépüléséről és tevékenységéről, majd a deportálásokban játszott szerepéről. Külön fejezetben elemzi a rendvédelmi szervek működését, amely máig kevéssé feltárt fejezete a magyarországi holokauszt történetének. Végül az 1945 utáni népbírósági dokumentumokat és a gyakran ellentmondásos ítéleteket elemezve, valamint a közszolgák felelősségét firtatva arra keresi a választ, mekkora mozgásterük lehetett az események során a magyar bürokrácia tagjainak.
VESZPRÉMY LÁSZLÓ BERNÁT 2016-ban végzett a Károli Gáspár Református Egyetemen, majd az Amszterdami Egyetem holokauszt- és népirtáskutatás szakán szerzett mesterfokozatot. Jelenleg doktorjelölt az ELTE BTK Művelődéstörténet Doktori Iskoláján. Kutatási területe a politikai eszmetörténet és zsidóság története. 2016 és 2018 között a Szombat című zsidó folyóirat állandó munkatársa, 2017 és 2018 között a Veritas Történetkutató Intézet kutatója volt. Jelenleg a Milton Friedman Egyetem Magyar Zsidó Történeti Intézetének tudományos segédmunkatársa, és a neokohn.hu nevű zsidó hírportál főszerkesztő-helyettese.
A magyar főváros hetvenöt évvel ezelőtt kezdődő ostroma ma is a történelmi emlékezet kitüntetett színhelyének számít – olyasfajta eseménynek, amely újra és újra ideológiai és politikai csatározások áldozatául esik. A korábban uralkodó, antifasiszta értelmezéssel szemben az utóbbi évtizedek szélsőjobboldali emlékezetkultúrája már „hősökként” ünnepli a kitörésben részt vevő katonákat, miközben egyre kevesebb szó esik a történelmi tényekről és az esemény szereplőinek valóságos mozgatórugóiról.
Ungváry Krisztián Budapest ostroma című, számos hazai és nemzetközi kiadást megélt, páratlanul népszerű kötete után ezúttal a csatában részt vevő német katonai elitet vizsgálja: kollektív életrajzgyűjteménye azokat a német katonákat veszi sorra, akik fontos vezető beosztásban vettek részt a fővárosi harcokban, vagy budapesti tartózkodásuk alatt előkelő kitüntetésekben (Vaskereszt Lovagkeresztje, Német Aranykereszt) részesültek.
A történész az érintett személyek kapcsán részletesen szól pályájuk magyarországi vonatkozásairól, ezen belül is a főváros ostromában játszott szerepükről, a Budapesten nyomon követhető mozgásukról, a velük kapcsolatba hozható eseményekről, valamint a kitörési kísérletben való részvételükről.
A több évtizedes, aprólékos kutatómunka eredményeként megszülető százhuszonhárom életrajz fókuszában hús-vér emberek állnak, akiknek esendőségeik és erényeik csak együtt kezelhetők. A történeteikből kirajzolódó nagyszabású tabló egyaránt rámutat a német katonai életpályák különbségeire, a hőskultusz ellentmondásaira és a világháború borzalmaira.
UNGVÁRY KRISZTIÁN (1969) történész fő érdeklődési területe elsősorban a 20. század politikai és hadtörténete, illetve az emberek viszonya saját történelmükhöz. Számos nagy visszhangot kiváltott történeti munka szerzője. A Horthy-rendszer mérlege című akadémiai disszertációjával elnyerte az MTA doktora címet.
Müller Rolf könyve ezt a hiányt pótolja. Bemutatja az újfehértói szabólegény gyerekkori megpróbáltatásait, az illegális kommunista mozgalom tagjának tevékenységét és a második világháború alatti ellenállás résztvevőjét. Megtudhatjuk, hogyan ívelt fel a pályája 1945 után a politikai rendőrség élén, és miként vált a rettegett ÁVH teljhatalmú vezetőjévé. Ezzel együtt betekintést nyerünk a párton belüli csatározások és az emberéleteket is követelő politikai játszmák világába. A kötet a karrier bemutatásán túl a kommunista diktatúra kiépítésében és fenntartásában alapvető fontosságú erőszak kérdését is körüljárja. Vizsgálja Péter Gábor szerepét a nagy koncepciós perekben, a kihallgatások során alkalmazott testi és lelki bántalmazásokban.
A könyv részletesen tárgyalja, hogy 1953-ban miért fordult el Péter Gábortól főpatrónusa, Rákosi Mátyás, és miként vált maga is egy konstruált per vádlottjává. Bepillanthatunk börtönéveinek mindennapjaiba és az 1959-es szabadulása utáni évtizedek történéseibe a rendszerváltásig, és azon túl. Hiszen e könyv főhőse több korszakforduló után megélte a Kádár-rendszer összeomlását is.
Müller Rolf 1974-ben született Kaposváron, történész. 2007-ben védte meg doktori disszertációját. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának a munkatársa, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatója. A Jaffa Kiadónál megjelent Politikai rendőrség a Rákosi-korszakban című kötet szerzője. Kutatási területe az 1945‒1990 közötti magyar történelem, illetve a fényképek és az emlékezet kapcsolata.
A 2018 tavaszán megjelenését beszüntető Magyar Nemzet az elmúlt nyolcvan év hazai napilappiacán páratlan kuriózum.
Sőt, a lap jóval több, mint egy napilap. A magyar és a világtörténelem egyik fordulópontján, közvetlenül a második világháború kitörése előtt, 1938-ban indult útjára, és azóta, függetlenül a politikai és társadalmi berendezkedés radikális változásaitól mindig központi szerepben volt, mélyen tükrözve és egyben alakítva is az eseményeket - pedig közben volt egy Rákosi- és egy Kádár-rendszer is. A szinte azonnal kialakult legendájához, az általa betöltött szerephez éppúgy ragaszkodtak a hatalom mindenkori birtokosai, mint a lapot tartalommal megtöltők. A lap története egyben izgalmas mélyfúrás az elmúlt nyolcvan év magyar történelmébe és szellemi folyamataiba.
Alapítója, Pethő Sándor a Times, a Neue Zürcher Zeitung tapasztalatait felhasználó első magyar világlapnak gondolta el. Olyan újságnak, amely a hazai politikai eseményeket a külpolitika eseményeibe ágyazva elemzi, értelmezi. A születő, konzervatív-liberális, keresztény szellemiségű, a nemzeti kérdésekkel kiemelten foglalkozó lap terjedelmes külpolitikai rovattal rendelkezett.
A hazai világlapról szőtt elképzeléseket a második világháború kitörése keresztülhúzta. Néhány éven belül viszont a Magyar Nemzet vált az ország legnagyobb hatású náciellenes orgánumává.
Az 1944-es betiltás után egy esztendővel újjászülető lap, amíg tehette - 1948 tavaszáig - ugyanolyan határozottan lépett fel a kommunista egyeduralmi törekvésekkel szemben. A későbbiekben is a pártsajtóhoz képest meglévő mássága, a letűnt polgári világot idéző stílusa, hangvétele emelte ki a szocializmus médiavilágából, tette érdekessé olvasói előtt.
A Magyar Nemzet fennállásának nyolc évtizede alatt nagy részt olyan körülmények között volt kénytelen működni, amikor az országban vagy korlátozták a sajtószabadságot vagy egyáltalán nem - legfeljebb a kiskapukat megtalálva - lehetett a hivatalostól eltérő nézeteket hangoztatni. Az újság a kiskapukat kihasználva, felélesztve háború alatt az olvasók tájékoztatására rendszeresen használt "becsempészett őszinte mellékmondatok" hagyományát szólalt meg - amikor megtehette a szocialista rendszer idején is.
A kilencvenes évektől - éppen mert mindenki magáénak érezte és akarta a patinás márkanevet - a lapra megpróbáltatásokkal teli korszak várt. A Magyar Nemzet a Napi Magyarországgal való 2000-es egyesítés nyomán megerősödött, ám idővel egyre inkább elköteleződött egyetlen politikai erő irányába. A 2015-ös fordulatot követően függetlenségének helyreállításával sikerült korábbi tekintélyét visszaszereznie. A szellemében az alapítók céljaihoz visszatért Magyar Nemzetet két nappal a 2018-a választás után zárta be tulajdonosa, aki azóta el is adta médiumait. A Magyar Nemzet folytatásaként a lap korábbi újságírói idén májusban létrehozták a Magyar Hangot.
Milyen eszközökkel igyekeztek a kommunisták meggyőzni a hétköznapi embereket arról, hogy a létező világok legjobbikát ígérik nekik? Miként vált a politikai propaganda a mindennapok részévé az 1948 utáni években? Mit jelentett a házi agitáció, és mi volt a célja? Milyen szerepe volt a kommunista „újbeszélnek” a meggyőzésben, a mindennapos kis alkukban és az egyéni érdekérvényesítésben? Többek között ezekre a kérdésekre keresi a választ Huhák Heléna széles körű forrásanyagra, a hivatalos iratok mellett naplókra és magániratokra is épülő könyve. A szerző bemutatja, hogyan próbálták az agitátorok – más néven a népnevelők – manipulálni és mozgósítani a társadalom tagjait hétköznapi helyzetekben, és hogy milyen hatása volt az agitációnak a személyes kapcsolatokra és a nyelvhasználatra.
A pártiratokban a népnevelők „reakciós tömbökből” álló agitációs térképeket gyártottak, a lakásokban leleplező tárgyak után kutattak, a „kispolgárokat” önkritikára, pártszerű szeretetre és gyűlöletre tanították. A jelentőlapok történeteiben a meggyőzendő „ellenség” a bérházakban, a közértben és a templomok környékén, de szinte bárhol feltűnhetett.
A szerző részletesen feltárja, hogyan változott meg a valóság észlelése az agitprop hálózat hatására, és hogy a hivatalos iratokban elképzelt világot nemcsak a propaganda, de a népnevelők, sőt a „népneveltek” tapasztalatai és érdekei is formálták. Ezekben az években a házi agitáció nem egyszerűen az otthonok bevételét jelentette, a magántér az érdekérvényesítés, a panaszkodás és az alkudozás helyszínévé is válhatott.
HUHÁK HELÉNA történész, az ELKH BTK Történettudományi Intézetének kutatója. A Kismama sárga csillaggal (2015) és a Lágerutazás (2017) című kötetek társszerkesztője. Fő kutatási területe a 20. századi társadalom és mindennapok története.
Az első világháború harcait lezáró fegyverszüneti egyezmények nyomán a frontokon mindenütt elhallgattak a fegyverek, ám a hátország civil lakossága csak az ezt követő hetekben-hónapokban tapasztalta meg igazán az erőszakot. Szűk egy év leforgása alatt a magyarok tanúi lehettek új rendszerek születésének és bukásának, forradalomnak, ellenforradalomnak, diktatúrának és megszállásnak, és az egymást viharos gyorsasággal követő eseményeket – jellegükből adódóan – mindenütt erőszakos cselekmények kísérték. A Budapesten zajló folyamatokról viszonylag sokat tudunk, de a fővárostól távol eső területek tapasztalatairól eddig csak kevés feldolgozás született. Hasonlóan egydimenziós, a különböző emlékezetpolitikák által igencsak torzított kép él a vörös- és fehérterror mozgatórugóiról és főbb szereplőiről is. Miként változtak meg az erőviszonyok Erdély többnemzetiségű területein? Hogyan élte át Kassa az impériumváltást? Milyen atrocitások érték a Délvidék lakosságát 1918–1919 folyamán? Miféle parasztmozgalmak és -felkelések követték a magyar vidéken az őszirózsás forradalom kikiáltását? Mit tudunk a Tanácsköztársaság két emblematikus figurájáról, Korvin Ottóról és Szamuely Tiborról? Milyen tágabb vagy szűkebb kontextusban értelmezhetők a fehérterror erőszakcselekményei? Ezekre a kérdésekre keresi a választ az Erőszaktörténeti Munkacsoport kutatói által szerkesztett tanulmánykötet abban a reményben, hogy az apróbb részletek feltárása a korszak egészét is új megvilágításba helyezi majd.
Ebben a politikai színdarabban, amellyel a jövő koncepciós pereinek prototípusát is kikísérletezték, a főszerepet a Magyar Testvéri Közösség nevű szervezetre osztották. Ezt az úgymond horthysta reakciósokat tömörítő szélsőjobboldali titkos társaságot kiáltották ki a köztársaság-ellenes összeesküvés koordinátorának. De mi volt valójában ez a Titkos társaság?
Szekér Nóra könyve erre a kérdésre keresi a választ. A koncepciós perekben kialakított torz kép felülvizsgálata során megismerkedhetünk a kommunista hatalomátvétel és -gyakorlás módszertanával, az államvédelmi szervek munkamódszerével. Elénk tárul a konspiráció világa, egy titkos társaság szervezeti felépítése, gyakorlati működése és politikai-társadalmi szerepe. A közösség története árnyalja azoknak a politikai rendszereknek a történetét is, melyekben szerepet játszott.
Szekér Nóra 1976-ban született. 2009-ben szerzett doktori fokozatot, jelenleg a Rendszerváltozás Történetét Kutató Intézet és Archívum tudományos munkatársa. 2009 óta a Pázmány Péter Katolikus Egyetem óraadó oktatója.
