Történelem

1940. szeptember 5-én reggel a második bécsi döntés értelmében a magyar honvédség átlépte a trianoni békeszerződésben megállapított magyar–román határt, és ezzel Észak-Erdély 50 hónapra ismét Magyarország része lett. Ablonczy Balázs könyve e bő négy év krónikája: bemutatja, miképpen lett újra magyar Észak-Erdély, milyen eszközökkel próbálta a magyar kormányzat átformálni magyar nemzeti térré, hogyan igyekezett megtartani, és végül miként veszett el újra.
A magyar történettudomány egészen a legutóbbi időkig feltűnően szemérmes volt a terület-visszacsatolások időszakának bemutatásában. A fiatal történész kötete az első kísérlet arra, hogy a korábbi rögzültségektől mentesen, az eddig publikált és nem publikált kutatásokra, valamint a magyar és román levéltárakban fellelhető szépszámú dokumentumra támaszkodva tárja az olvasók elé e „kis magyar világ” történetét, valamint máig ható következményeit és tanulságait.Ablonczy Balázs 1974-ben született Budapesten. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészkarán végzett történelem–francia szakon, ugyanitt szerezte doktori fokozatát, és egykori iskolájában, a művelődéstörténeti tanszéken oktat. Tanult és kutatott Párizsban, Londonban, Berlinben. 2009–2010-ben a bloomingtoni Indiana University vendégtanára volt. Szakterülete a két világháború közötti Magyarország története. Teleki Pálról szóló életrajza a 2005-ös év egyik legjobb társadalomtudományi kötete volt. 2011-től 2015-ig a Párizsi Magyar Intézet igazgatója volt.

Ablonczy Balázs 1974-ben született Budapesten. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészkarán végzett történelem–francia szakon, ugyanitt szerezte doktori fokozatát, és egykori iskolájában, a művelődéstörténeti tanszéken oktat. Tanult és kutatott Párizsban, Londonban, Berlinben. 2009–2010-ben a bloomingtoni Indiana University vendégtanára volt. Szakterülete a két világháború közötti Magyarország története. Teleki Pálról szóló életrajza a 2005-ös év egyik legjobb társadalomtudományi kötete volt. 2011-től 2015-ig a Párizsi Magyar Intézet igazgatója volt.

Ez a kötet egy különleges és kivételes életű nőről szól. A magyar történelem nem bővelkedik kiemelkedő női politikusokban, de még ők is gyakran feledésbe merülnek a hazai emlékezetpolitikai csatározásokban. Rajk Júlia élete is folyamatosan árnyékba került mivel sehova sem lehetett besorolni a mindig is megosztott magyar közéletben. Kommunistának túl kritikus volt, ellenzékinek túl kommunista. Nőnek túl magas és túl híres. 

Rajk Júlia árulással, börtönnel, erőszakkal, elhallgatással és szenvedéssel teli élettörténetét végigkísérik a 20. századi magyar történelem sorsfordító eseményei. Földi Júlia néven született, az illegalitásban ismerkedett meg Rajk Lászlóval, majd a későbbi belügyminiszter feleségeként fontos politikai pozíciókat vállalt 1945 és 1949 között. Miután férjét ártatlanul kivégezték, ő maga öt évre börtönbe került, nevét elvesztette, fiától elszakították, munkahelyéről elbocsátották. Szabadulása után egyetlen cél éltette: hogy megszerezze „saját nevét”, amely együtt járt a fiáért és férje rehabilitációjáért való küzdelemmel. Végül a Nagy Imre körét sújtó romániai fogságból hazatérve Rajk Júlia lett: a Kádár-rendszer politikai ellenzékének önálló – és gyakran öntörvényű – szereplője, aki rendíthetetlenül hitte, hogy az emberi szolidaritás érték, és hogy az egyenlőtlenségek és igazságtalanságok ellen harcolni kell. 

Az utókor azonban hajlamos a férjek vagy épp a fiak fontosságában mérni a nők életét. Rajk Júliát férje árnyéka egyszerre védte és eltakarta, miközben meghatározta nyilvános cselekvési terét is. Minden a rendelkezésre állt, hogy a magyar történelem egyik sokat ünnepelt kulcsfigurája legyen, mégsem így történt. Hogy miért, erről szól Pető Andrea közel két évtizede megjelent monográfiájának javított és az új források tükrében átdolgozott kiadása. 

Az 1938. november 2-án aláírt első bécsi döntés, majd az 1939. márciusi magyar katonai akció következményeként a történeti Kárpátalja területe ismét Magyarország része lett. Bár az új állapotokat rögzítő törvénycikk „a Magyar Szent Koronához visszatért kárpátaljai területekről” beszélt, Fedinec Csilla kötete rámutat: a sok szempontból „köztes térnek” számító, összetett nyelvi és etnikai bonyodalmakkal szembenéző régióban nem fogadta egyöntetű lelkesedés a két évtizedes szünet után visszatérő magyar közigazgatást. Ám a történész nem csupán a részletesen bemutatott történeti-politikai eseményekre koncentrál. Könyvéből kiderül az is, létezett-e „kárpátaljai szellem”, és ha igen, azt mi képviselte leginkább: a fenyőerdőkkel borított romantikus hegygerincek, a gazdag történelmi emlékekkel rendelkező városok, a magyar őstörténet kultikus pontja: a Vereckei-hágó, a terület sokrétű – utóbb szinte mind egy szálig halálba küldött – zsidó lakossága, netán a „leghűségesebb nemzet”, azaz a ruszinok közössége, akik sohasem kaphatták meg a nekik ígért autonómiát. Fedinec Csilla forrásokban gazdag és olvasmányos kötete számos olyan eseményt és történetet tárgyal, amelyeknek hatásai a jelenbe nyúlnak, bizonyítva ezzel, hogy háromnegyed évszázaddal az események után még mindig vannak feltáratlan és kibeszéletlen fejezetek történelmünkben. Fedinec Csilla 1968-ban született Beregszászon. Az Ungvári Állami Egyetemen diplomázott, az 1990-es években ugyanitt oktató. PhD-fokozatát 1996-ban szerezte a Magyar Tudományos Akadémián. 2002-től a budapesti Teleki László Intézet Közép-európai Tanulmányok Központjában dolgozott. Jelenleg az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetének tudományos főmunkatársa.

Kereken száz esztendővel ezelőtt, az elveszített világháború, a forradalmak, a megszállás, a terror és a trianoni békekötés traumái után a Horthy-rendszer lázasan igyekezett meghatározni önmagát. A kísérletet nem csupán a nacionalista-irredenta retorika és az antiszemitizmus fellángolása jellemezte, de keresztény belső feszültségek is felszínre törtek, elsősorban a két nagy protestáns, illetve a római katolikus egyház között. 

1921-ben Pécs, Baja és a köztük lévő területek visszakerültek az anyaországhoz, Nyugat-Magyarországon pedig felkelés robbant ki az Ausztriához csatolandó területek visszaszerzésére. Az eseményeket az év végi soproni népszavazás zárta le, amellyel – kisebb eltérésektől eltekintve – kialakultak Magyarország mai államhatárai. 

Még mindig ugyanebben az évben az utolsó magyar király, IV. Károly kétszer is megpróbált visszatérni a trónra, komoly kihívások elé állítva a kormányzót és a hozzá hű politikai elitet. A királykérdés körüli vita és belharc végül egyértelműen a korszak legélesebb belpolitikai konfliktusává változott.

Veszprémy László Bernát kötete olyan sorsfordító időszakként mutatja be az 1921-es esztendőt, amelynek jelentőségéhez a Horthy-korban talán csak az 1944-es év fogható. Ám míg ez utóbbiról számtalan kisebb-nagyobb monográfia született már, 1921-nek eddig jóval kevesebb figyelmet szenteltek a kutatók, noha eseményei az egész rendszer későbbi sorsát meghatározták. A könyv társadalomtörténeti, politikatörténeti és emlékezettörténeti szempontok figyelembevételével alapos és érdekfeszítő összefoglalóját adja a korai Horthy-rendszernek, miközben fontos kérdéseket vet föl Horthy kormányzói tehetségével vagy épp Teleki Pál és Bethlen István politikájával kapcsolatban is.

Veszprémy László Bernát 2016-ban végzett a Károli Gáspár Református Egyetemen, majd az Amszterdami Egyetem holokauszt- és népirtáskutatás szakán szerzett mesterfokozatot. Jelenleg doktorjelölt az ELTE BTK Művelődéstörténet Doktori Iskoláján. Kutatási területe a politikai eszmetörténet és a zsidóság története. 2016 és 2018 között a Szombat című zsidó folyóirat munkatársa, 2017 és 2018 között a Veritas Történetkutató Intézet kutatója, 2019-ben a Milton Friedman Egyetem Magyar Zsidó Történeti Intézetének kutatója volt. Jelenleg a neokohn.hu nevű zsidó hírportál főszerkesztő-helyettese.

1944. március 19-én Magyarországot megszállták a német fegyveres erők. Bár a náciellenes értelmiség javarészét letartóztatták vagy elhurcolták, bőséggel akadtak kisebb-nagyobb csoportosulások, szervezkedések, amelyek olykor egymással konspirálva, máskor önálló utakat járva igyekeztek menteni a menthetőt: rávenni a kormányzót a németekkel való szembefordulásra, majd az október 15-ei sikertelen kiugrási kísérlet után – az egyre fokozódó veszélyekkel dacolva – a maguk eszközeivel küzdeni a nácik és a nyilasok ellen, megóvni a nemzeti vagyont és mindenekelőtt menedéket nyújtani az üldözötteknek.

Bartha Ákos hatalmas forrásanyagra támaszkodva és az összefüggéseket megvilágító erővel feltárva mutatja be a budapesti fegyveres ellenállás fordulatokban és pálfordulásokban igencsak gazdag történeteit. Könyvéből kiderül, hogy a második világháború alatt a magyar fővárosban működő német- és náciellenes erők zavarba ejtően sokféle ideológiai háttérrel és motivációval rendelkeztek: voltak köztük konzervatívok, legitimisták, kommunisták, liberális demokraták, cionisták, sőt radikális jobboldaliak is. Az ismertebb példák mellett a szerző részletesen szól a kiugrás előkészítésén dolgozó tiszti szervezkedésekről, a németellenes nacionalista-fajvédő csoportosulásokról, a Teleki tér környékén összpontosuló cionista fegyveres ellenállásról és az embermentésben fontos szerepet játszó kisegítő karhatalmi alakulatokról. Felbukkannak kalandorok, árulók, provokátorok, kommunista akciógárdisták, szó esik a fegyveres ellenállás árnyoldalairól – és természetesen arról is, hogy sokan még a legsötétebb órákban is képesek voltak bátran és emberségesen cselekedni.

BARTHA ÁKOS (1982) történész, a Debreceni Egyetemen végzett magyar–történelem szakon, és ugyanitt szerzett doktori fokozatot történelemből 2012-ben. Az ELKH BTK Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa, a Századok szerkesztője. Fő kutatási területe a 20. századi magyar eszme- és társadalomtörténet. Szakmai munkásságát 2019-ben Hanák Péter-díjjal jutalmazták. Könyve jelent meg a sárospataki falukutatásról (2013), a népi mozgalomról (2017) és Bajcsy-Zsilinszky Endréről (2019).

Az 1956-os Intézet Évkönyve a „hetvenes évekről” szól. Tanulmányok és visszaemlékezés idézik fel azt az évtizedet, amikor – ma sokan úgy látják – semmi sem történt. A hetvenes évek az, ami már nem a hatvanas évek és még nem a nyolcvanas évek. Ha előbbi – a hatvanasok – térségünkben a szovjet típusú rendszer „soha véget nem érő” reformjának egyetlen viszonylag konszolidált és kreatív 
időszaka, az utóbbi pedig a válság, a (sikertelen) válságkezelés és az összeomlás periódusa, akkor a hetvenes évek az, amikor nincs már (nagyon) reform, de komolyabb válság sincs még. Talán már elkezdődött – nekünk legalábbis – 1968. augusztus 21-én és véget ért 1980 augusztusában, a lengyel Szolidaritás békés forradalmával. A kettő között pedig semmi érdekes nem történt. 

De hátha másképp van? 

Tizenkét évvel a nagysikerű Trianon-legendák című kötet után ABLONCZY BALÁZS újabb, a trianoni békeszerződést övező történetek nyomába eredt.
A szerző magyar történész által eddig soha nem látott levéltári forrásokat kutatott fel a párizsi Grand Orient szabadkőműves nagypáholy iratai között, hogy válaszoljon a kérdésre: valóban a szabadkőművesek tehettek Magyarország felosztásáról? Mackensen tábornagy csakugyan megvédhette volna-e Erdélyt 1918 őszén? A magyar vasúti vágányok egy részét tényleg felszedték Trianon miatt? Milyen helyi történetek fűződnek a helyszíni határmegállapításokhoz és ezek mögött mi áll? Igaz, hogy rúzsozták magukat a Budapestet megszálló román katonatisztek? Ki volt valójában a kitalált költőnő, akinek a verse a Trianon-irodalom kötelező darabjává vált a két világháború között? Apponyi Albert valóban mondta-e mindazt, amit a közösségi média és a politikusi beszédek neki tulajdonítanak? Végül pedig „lejár-e Trianon” száz év után?
A szerző utánajárt a legendák eredetének, megvizsgálta keletkezésük körülményeit, és könyvében megkísérli különválasztani a legendát, a valóságot és a szándékos hamisítást. A trianoni béke valós hátterének ismerete a nemzeti önismeret fontos része: a tévedések és a hamisítás felismerésében segít ez a kötet. 

ABLONCZY BALÁZS 1974-ben született Budapesten. Történész, az Eötvös Loránd Tudományegyetem oktatója és az ELKH BTK Történettudományi Intézetének kutatója, a Horthy-kori osztály vezetője. 2011 és 2015 között a Párizsi Magyar Intézet igazgatója volt. 2016-tól az MTA „Lendület” pályázatán támogatott Trianon 100 Kutatócsoport vezetője, szakterülete a huszadik század első felének magyar történelme. Családjával Budapesten él.  Legutóbbi kötete a Jaffa Kiadónál: Ismeretlen Trianon – Az összeomlás és a békeszerződés történetei, 1918-1921 (2020).  

A második világháborút követő másfél évben tömeges erőszakhullám söpört végig a magyar vidéken. A Kunmadarason, Miskolcon, Ózdon, Békéscsabán vagy Szegváron kirobbant tüntetések ismét erőszak áldozataivá tették a holokausztot túlélő zsidó közösségeket, és szorosan összefüggtek a háború utáni politikai és társadalmi küzdelem eseményeivel. 

A könyv első ízben mutatja be a népítéletek, tüntetések és pogromok történetét a politikai rendőrség és a megyei levéltárak jórészt ismeretlen dokumentumai alapján. Az új források bevonása révén a szerző új kérdéseket tesz fel: bemutatja az elkövetők eddig jobbára feltáratlan társadalmi hátterét, miközben a népi kultúra és képzeletvilág korábban nem vizsgált jelentéseit kutatja. Miért a molnárokat tették felelőssé a kenyér és a gabona hiánya miatt? Hogyan kapcsolódott a testkép a munkavégzés fogalmához, és miként válhatott a testek közti különbségtétel az új állam politikájává? Mi kötötte össze az erőszakos cselekményekben részt vevő tömegeket? Milyen hatással voltak az egymást követő politikai nagygyűlések, demonstrációk és tüntetések az önjáróvá váló, radikális népi politika megvalósítására? Mit örökölt a háború utáni antiszemita képzeletvilág a háborús évek uszító propagandájától?

Apor Péter kötete nem csupán 1945-öt és a háború utáni világot igyekszik más nézőpontból szemlélni, de sajátos szerkezete révén egy hagyományostól eltérő történeti elbeszélésmódra is kísérletet tesz.

APOR PÉTER az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat Történettudományi Intézetének főmunkatársa. Doktori címét 2002-ben szerezte a firenzei Európai Egyetem Intézetben. Fő kutatási területe a 20. század második felének összehasonlító kultúrtörténete Kelet-Közép-Európában, illetve a térség szerepvállalása a nemzetközi folyamatokban. Három gyermek édesapja.

1956. október 30-án, egy héttel a forradalom kitörése után, fegyveres felkelőcsoportok megostromolták a Magyar Dolgozók Pártja budapesti pártbizottságának Köztársaság téri épületét. A súlyos harcok nyomán kibontakozó tragikus eseménysor mind a mai napig a forradalom egyik legvitatottabb fejezetének számít, sőt maga a tér gyakran továbbra is az „ellenforradalmi” erőszak helyeként él a köztudatban. Mindez nem kis mértékben annak a Kádár-kori propagandának köszönhető, amely a téren történt eseményeknek kitüntetett szerepet szánt a kollektív emlékezetben, és a kezdetektől fogva ellentmondásos fejlemények átalakításával, utólag konstruált kulcsepizódok hozzáillesztésével alkotta meg az „ellenforradalom rémtetteiről” szóló elbeszélést. Tulipán Éva könyve arra a kérdésre keresi a választ, hogy ennyi idő után mi fejthető fel a forradalom e szimbolikus jelentőséggel felruházott epizódjáról. Ennek érdekében a szerző arra vállalkozik, hogy a legapróbb részletekig megvizsgálja és rekonstruálja az október 30-án történt eseményeket. Mélyrehatóan elemzi a kádári emlékezetpolitika szolgálatában álló „mitikus” jeleneteket a túszdrámától kezdve a parlamenterek történetén keresztül egészen Mező Imre haláláig. A történész számos kérdésben meglepő következtetésekre jut, más problémák pedig merőben új kontextusba kerülnek. Tulipán Éva 2005 óta dolgozik történész kutatóként a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeumban. 2010-ben szerzett doktori fokozatot a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. Kutatási területe az 1945 utáni magyar történelem, különösen az 1956-os forradalom története, valamint a kommunista párt ideológiája és emlékezetpolitikája.

1956. december 10-én Gyónon meghalt a Dabasi járás funkcionáriusa, Biksza Miklós. Meglincselték? Agyonlőtték? Hibázott? Ártatlan volt? Egy biztos: a párttitkár halott. És akkor mi van? – vonhatná meg a vállát az egyszeri olvasó. Tényleg, és akkor mi van? – teszi fel a kérdést Takács Tibor történész is: mi van akkor, ha 1956-ban a forradalom áldozatául esik egy kommunista vezető? A párttitkár halála nem hagyományos oknyomozó vagy tényfeltáró munka: jóval többet kérdez, mint amennyit állít. S kérdései nem válaszokat, hanem egyre újabb – és egyre zavarba ejtőbb – kérdéseket szülnek. Ki a történet főhőse? Biksza Miklós, az áldozat? Vagy mindazok, akiket elítéltek élete kioltásáért? Az elítéltek családtagjai? Esetleg Gyón, a falu, amelynek hétköznapjait gyökeresen felforgatta a gyilkosság? Van értelme áldozatokról, tettesekről, fő- és mellékszereplőkről, végső soron: történetről beszélni?
Kinek és minek hihetünk? A kihallgatásról kihallgatásra változó tanúvallomásoknak, a falubeliek közül kikerülő ügynökök jelentéseinek, a túlbuzgó, névtelen levélíróknak, a Biksza mártíromságát magasztaló életrajzoknak, a rendszerváltás után megszólaló gyóniaknak vagy épp magának a haragos Kádárnak? Takács az emberi emlékezet (és felejtés) termékeként mutatja be a történelmet, illetve annak alapegységét, az eseményt, korabeli dokumentumok tucatjaival világítva rá: nincs egyetlen végső igazság, nincs egyetlen megnyugtatóan hiteles elbeszélés.
Mi menthető át a múltból? Milyen fogódzókat találhatunk az 1956-os forradalomról gondolkodva? Mi az, hogy „forradalom”? Egyáltalán: mi az, hogy „1956”? Takács Tibor Nyíregyházán született 1974-ben. A Kossuth Lajos Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán diplomázott 1997-ben. Ezt követően doktori ösztöndíjas volt, majd a nyíregyházi levéltárban dolgozott. 2002-től a Történeti Hivatal, illetve utódintézménye, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára munkatársa. 2005-ben a Debreceni Egyetemen szerzett doktori címet. Fő kutatási területe az 1945 utáni magyar történelem, különös tekintettel a politikai rendőrség működésére.