történelem
Miért szerette a keletnémet állambiztonság a „Celofán” típusú magyar levélbontó készülékeket? Mekkora ügynökhálózatot működtetett a Stasi Magyarországon? Mik voltak a „Balaton-brigád” legfontosabb feladatai? Mi volt a Stasi-vezetők és ügynökök véleménye a magyar állambiztonságról? És vajon miként változott a két ország viszonya az 1989-es határnyitáshoz vezető események során?
JOBST ÁGNES kötete elsőként vállalkozik az egykori Német Demokratikus Köztársaság és a Magyar Népköztársaság állambiztonsági együttműködésének átfogó bemutatására. A téma a jelenkori történetírás kevéssé feltárt területei közé tartozik, pedig a belügyi-állambiztonsági szervek kapcsolatainak mélyebb ismerete hozzásegíthet a közelmúlt fontos eseményeinek alaposabb megértéséhez. A kötet mindenekelőtt az elsődleges források, vagyis a levéltári dokumentumok felhasználásával tesz kísérletet a téma feldolgozására. A szerző részletesen foglalkozik a Stasi által Magyarországon bevetett operatív csoport működésével, a kooperáció során felmerülő problémákkal és nézetkülönbségekkel, végül hosszan szól az 1989-es keletnémet menekültáradatról, amely utóbb egy új korszak nyitányának bizonyult Európa XX. századi történelmében.
JOBST ÁGNES 1997-től munkatársa a Történeti Levéltárnak (2003-tól: Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára). A magyar állambiztonság nemzetközi iratanyagának feltárásába bekapcsolódva 2004 óta folytat kutatásokat az egykori Stasi-iratokat őrző berlini levéltárban. Az elmúlt tíz év során több hazai és külföldi előadást tartott, számos tanulmányt és forrásközlést tett közzé a magyar és keletnémet együttműködés témakörében.
Ez a kötet egy különleges és kivételes életű nőről szól. A magyar történelem nem bővelkedik kiemelkedő női politikusokban, de még ők is gyakran feledésbe merülnek a hazai emlékezetpolitikai csatározásokban. Rajk Júlia élete is folyamatosan árnyékba került mivel sehova sem lehetett besorolni a mindig is megosztott magyar közéletben. Kommunistának túl kritikus volt, ellenzékinek túl kommunista. Nőnek túl magas és túl híres.
Rajk Júlia árulással, börtönnel, erőszakkal, elhallgatással és szenvedéssel teli élettörténetét végigkísérik a 20. századi magyar történelem sorsfordító eseményei. Földi Júlia néven született, az illegalitásban ismerkedett meg Rajk Lászlóval, majd a későbbi belügyminiszter feleségeként fontos politikai pozíciókat vállalt 1945 és 1949 között. Miután férjét ártatlanul kivégezték, ő maga öt évre börtönbe került, nevét elvesztette, fiától elszakították, munkahelyéről elbocsátották. Szabadulása után egyetlen cél éltette: hogy megszerezze „saját nevét”, amely együtt járt a fiáért és férje rehabilitációjáért való küzdelemmel. Végül a Nagy Imre körét sújtó romániai fogságból hazatérve Rajk Júlia lett: a Kádár-rendszer politikai ellenzékének önálló – és gyakran öntörvényű – szereplője, aki rendíthetetlenül hitte, hogy az emberi szolidaritás érték, és hogy az egyenlőtlenségek és igazságtalanságok ellen harcolni kell.
Az utókor azonban hajlamos a férjek vagy épp a fiak fontosságában mérni a nők életét. Rajk Júliát férje árnyéka egyszerre védte és eltakarta, miközben meghatározta nyilvános cselekvési terét is. Minden a rendelkezésre állt, hogy a magyar történelem egyik sokat ünnepelt kulcsfigurája legyen, mégsem így történt. Hogy miért, erről szól Pető Andrea közel két évtizede megjelent monográfiájának javított és az új források tükrében átdolgozott kiadása.
Magyarország 1944-es német megszállását követően a hazai zsidó közösségek vezetői feloldhatatlan dilemma előtt találták magukat: működjenek együtt a németekkel és a nácibarát magyar kormánnyal, vagy válasszák az ellenállás útját?
A rendelkezések a fővárosi zsidó vezetőket a budapesti zsidó tanácsba, a vidékieket pedig különböző helyi tanácsokba tömörítették. A gettósítás során sokszor e tanácsokra hárult a beköltözés megszervezése és felügyelete. A német és kollaboráns magyar követeléseket szintén ők kommunikálták a közösségeik felé, a deportálások előtt pedig nemegyszer a zsidó tanácsok vezetőinek kellett szelektálniuk a gyűjtőtáborokban, hogy ki kerüljön Auschwitzba, és kit küldjenek más koncentrációs táborokba.
A háború után súlyos vádak érték a zsidó vezetőket külföldön és Magyarországon is. Talán nem véletlen, hogy a történészek máig vitatkoznak szerepükről. De valójában mit tudtak ők Auschwitzról a deportálások előtt? Miért nem riadóztatták a vidéki zsidóság tömegeit? Kiváltságos helyzetben voltak-e, vagy ugyanúgy szenvedtek, mint a „kis zsidók”? Kollaboránsnak számítanak-e, vagy nem volt választásuk? Mi volt Horthy Miklós szerepe a budapesti zsidók megmentésében? Veszprémy László Bernát könyve kényes kérdéseket boncolgat, miközben számtalan külföldi és hazai levéltár forrásai alapján próbálja megérteni a zsidó vezetés holokauszt alatti viselkedésének történetét.
VESZPRÉMY LÁSZLÓ BERNÁT 2016-ban végzett a Károli Gáspár Református Egyetemen, majd az Amszterdami Egyetem holokauszt- és népirtáskutatás szakán szerzett mesterfokozatot. Jelenleg doktorjelölt az ELTE BTK Művelődéstörténet Doktori Iskolájában. Kutatási területe a politikai eszmetörténet és a zsidóság története. Korábban több zsidó folyóirat munkatársa, illetve a Veritas Történetkutató Intézet és a Milton Friedman Egyetem Magyar Zsidó Történeti Intézetének kutatója volt. Jelenleg a Mathias Corvinus Collegium online tudományos ismeretterjesztő folyóiratának, a Corvináknak a főszerkesztője.
1940. szeptember 5-én reggel a második bécsi döntés értelmében a magyar honvédség átlépte a trianoni békeszerződésben megállapított magyar–román határt, és ezzel Észak-Erdély 50 hónapra ismét Magyarország része lett. Ablonczy Balázs könyve e bő négy év krónikája: bemutatja, miképpen lett újra magyar Észak-Erdély, milyen eszközökkel próbálta a magyar kormányzat átformálni magyar nemzeti térré, hogyan igyekezett megtartani, és végül miként veszett el újra.
A magyar történettudomány egészen a legutóbbi időkig feltűnően szemérmes volt a terület-visszacsatolások időszakának bemutatásában. A fiatal történész kötete az első kísérlet arra, hogy a korábbi rögzültségektől mentesen, az eddig publikált és nem publikált kutatásokra, valamint a magyar és román levéltárakban fellelhető szépszámú dokumentumra támaszkodva tárja az olvasók elé e „kis magyar világ” történetét, valamint máig ható következményeit és tanulságait.Ablonczy Balázs 1974-ben született Budapesten. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészkarán végzett történelem–francia szakon, ugyanitt szerezte doktori fokozatát, és egykori iskolájában, a művelődéstörténeti tanszéken oktat. Tanult és kutatott Párizsban, Londonban, Berlinben. 2009–2010-ben a bloomingtoni Indiana University vendégtanára volt. Szakterülete a két világháború közötti Magyarország története. Teleki Pálról szóló életrajza a 2005-ös év egyik legjobb társadalomtudományi kötete volt. 2011-től 2015-ig a Párizsi Magyar Intézet igazgatója volt.
Ablonczy Balázs 1974-ben született Budapesten. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészkarán végzett történelem–francia szakon, ugyanitt szerezte doktori fokozatát, és egykori iskolájában, a művelődéstörténeti tanszéken oktat. Tanult és kutatott Párizsban, Londonban, Berlinben. 2009–2010-ben a bloomingtoni Indiana University vendégtanára volt. Szakterülete a két világháború közötti Magyarország története. Teleki Pálról szóló életrajza a 2005-ös év egyik legjobb társadalomtudományi kötete volt. 2011-től 2015-ig a Párizsi Magyar Intézet igazgatója volt.
Sporthasonlattal élve Magyarország 20. századi története minden kétséget kizáróan a kapufák és kényszerítők korszaka volt: választásainkat gyakran a kényszerpálya határozta meg, kiélezett pillanatokban, világháborúk, forradalmak, hatalmi harcok idején pedig többnyire kifelé pattant a labda, csakúgy, mint a labdarúgó-válogatott két legfontosabb mérkőzésén, az 1938-as és az 1954-es világbajnoki döntőn…
De vajon miképpen kapcsolódott össze a magyar labdarúgás története a nagypolitika eseményeivel? Mit keresett az ünnepelt csatárcsillag kezében a fegyver a Tanácsköztársaság idején játszott válogatott mérkőzés csapatképén? Milyen bajnokságokat rendeztek az első világháborús orosz hadifogolytáborokban? Miért mutatkozott be Horthy Miklós angol meccsvendégeinek az ország legelső labdarúgójaként? Hogyan zajlott a magyar bajnokság Budapest ostromakor? Miért kellett elégetni két és fél millió postai bélyeget az 1954-es berni vb-döntő utolsó perceiben? Hogy viszonyult Kádár János, a Vasas egykori ifijátékosa a futballhoz? És hogyan nézték a Székelyföldön a magyar válogatott mérkőzéseit a nyolcvanas években?
A futball eleinte észrevétlenül, később egyre látványosabban kísérte a történelem eseményeit, szűrődött be a hétköznapi emberek mellett az ország sorsát alakító politikusok, állami vezetők világába is. Csillag Péter a 20. századi klasszikus magyar írók, költők futballt érintő írásait és tapasztalatait bemutató, Ady stoplisban című kötete után ezúttal a labdarúgás és a magyar történelem kapcsolatát igyekszik feltárni, a nagypolitika gócpontjait, kiemelkedő személyiségeit és sorsfordító eseményeit állítva a középpontba. A hol felemelő, hol szívszorító vagy éppen meghökkentő történeteket olvasva igazat adhatunk a megállapításnak: „A sportba csak ezért nem kell politikát vinni, mert benne van.”
Tizenkét évvel a nagysikerű Trianon-legendák című kötet után ABLONCZY BALÁZS újabb, a trianoni békeszerződést övező történetek nyomába eredt.
A szerző magyar történész által eddig soha nem látott levéltári forrásokat kutatott fel a párizsi Grand Orient szabadkőműves nagypáholy iratai között, hogy válaszoljon a kérdésre: valóban a szabadkőművesek tehettek Magyarország felosztásáról? Mackensen tábornagy csakugyan megvédhette volna-e Erdélyt 1918 őszén? A magyar vasúti vágányok egy részét tényleg felszedték Trianon miatt? Milyen helyi történetek fűződnek a helyszíni határmegállapításokhoz és ezek mögött mi áll? Igaz, hogy rúzsozták magukat a Budapestet megszálló román katonatisztek? Ki volt valójában a kitalált költőnő, akinek a verse a Trianon-irodalom kötelező darabjává vált a két világháború között? Apponyi Albert valóban mondta-e mindazt, amit a közösségi média és a politikusi beszédek neki tulajdonítanak? Végül pedig „lejár-e Trianon” száz év után?
A szerző utánajárt a legendák eredetének, megvizsgálta keletkezésük körülményeit, és könyvében megkísérli különválasztani a legendát, a valóságot és a szándékos hamisítást. A trianoni béke valós hátterének ismerete a nemzeti önismeret fontos része: a tévedések és a hamisítás felismerésében segít ez a kötet.
ABLONCZY BALÁZS 1974-ben született Budapesten. Történész, az Eötvös Loránd Tudományegyetem oktatója és az ELKH BTK Történettudományi Intézetének kutatója, a Horthy-kori osztály vezetője. 2011 és 2015 között a Párizsi Magyar Intézet igazgatója volt. 2016-tól az MTA „Lendület” pályázatán támogatott Trianon 100 Kutatócsoport vezetője, szakterülete a huszadik század első felének magyar történelme. Családjával Budapesten él. Legutóbbi kötete a Jaffa Kiadónál: Ismeretlen Trianon – Az összeomlás és a békeszerződés történetei, 1918-1921 (2020).
Az 1938. november 2-án aláírt első bécsi döntés, majd az 1939. márciusi magyar katonai akció következményeként a történeti Kárpátalja területe ismét Magyarország része lett. Bár az új állapotokat rögzítő törvénycikk „a Magyar Szent Koronához visszatért kárpátaljai területekről” beszélt, Fedinec Csilla kötete rámutat: a sok szempontból „köztes térnek” számító, összetett nyelvi és etnikai bonyodalmakkal szembenéző régióban nem fogadta egyöntetű lelkesedés a két évtizedes szünet után visszatérő magyar közigazgatást. Ám a történész nem csupán a részletesen bemutatott történeti-politikai eseményekre koncentrál. Könyvéből kiderül az is, létezett-e „kárpátaljai szellem”, és ha igen, azt mi képviselte leginkább: a fenyőerdőkkel borított romantikus hegygerincek, a gazdag történelmi emlékekkel rendelkező városok, a magyar őstörténet kultikus pontja: a Vereckei-hágó, a terület sokrétű – utóbb szinte mind egy szálig halálba küldött – zsidó lakossága, netán a „leghűségesebb nemzet”, azaz a ruszinok közössége, akik sohasem kaphatták meg a nekik ígért autonómiát. Fedinec Csilla forrásokban gazdag és olvasmányos kötete számos olyan eseményt és történetet tárgyal, amelyeknek hatásai a jelenbe nyúlnak, bizonyítva ezzel, hogy háromnegyed évszázaddal az események után még mindig vannak feltáratlan és kibeszéletlen fejezetek történelmünkben. Fedinec Csilla 1968-ban született Beregszászon. Az Ungvári Állami Egyetemen diplomázott, az 1990-es években ugyanitt oktató. PhD-fokozatát 1996-ban szerezte a Magyar Tudományos Akadémián. 2002-től a budapesti Teleki László Intézet Közép-európai Tanulmányok Központjában dolgozott. Jelenleg az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetének tudományos főmunkatársa.
1944. március 19-én Magyarországot megszállták a német fegyveres erők. Bár a náciellenes értelmiség javarészét letartóztatták vagy elhurcolták, bőséggel akadtak kisebb-nagyobb csoportosulások, szervezkedések, amelyek olykor egymással konspirálva, máskor önálló utakat járva igyekeztek menteni a menthetőt: rávenni a kormányzót a németekkel való szembefordulásra, majd az október 15-ei sikertelen kiugrási kísérlet után – az egyre fokozódó veszélyekkel dacolva – a maguk eszközeivel küzdeni a nácik és a nyilasok ellen, megóvni a nemzeti vagyont és mindenekelőtt menedéket nyújtani az üldözötteknek.
Bartha Ákos hatalmas forrásanyagra támaszkodva és az összefüggéseket megvilágító erővel feltárva mutatja be a budapesti fegyveres ellenállás fordulatokban és pálfordulásokban igencsak gazdag történeteit. Könyvéből kiderül, hogy a második világháború alatt a magyar fővárosban működő német- és náciellenes erők zavarba ejtően sokféle ideológiai háttérrel és motivációval rendelkeztek: voltak köztük konzervatívok, legitimisták, kommunisták, liberális demokraták, cionisták, sőt radikális jobboldaliak is. Az ismertebb példák mellett a szerző részletesen szól a kiugrás előkészítésén dolgozó tiszti szervezkedésekről, a németellenes nacionalista-fajvédő csoportosulásokról, a Teleki tér környékén összpontosuló cionista fegyveres ellenállásról és az embermentésben fontos szerepet játszó kisegítő karhatalmi alakulatokról. Felbukkannak kalandorok, árulók, provokátorok, kommunista akciógárdisták, szó esik a fegyveres ellenállás árnyoldalairól – és természetesen arról is, hogy sokan még a legsötétebb órákban is képesek voltak bátran és emberségesen cselekedni.
BARTHA ÁKOS (1982) történész, a Debreceni Egyetemen végzett magyar–történelem szakon, és ugyanitt szerzett doktori fokozatot történelemből 2012-ben. Az ELKH BTK Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa, a Századok szerkesztője. Fő kutatási területe a 20. századi magyar eszme- és társadalomtörténet. Szakmai munkásságát 2019-ben Hanák Péter-díjjal jutalmazták. Könyve jelent meg a sárospataki falukutatásról (2013), a népi mozgalomról (2017) és Bajcsy-Zsilinszky Endréről (2019).
Kereken száz esztendővel ezelőtt, az elveszített világháború, a forradalmak, a megszállás, a terror és a trianoni békekötés traumái után a Horthy-rendszer lázasan igyekezett meghatározni önmagát. A kísérletet nem csupán a nacionalista-irredenta retorika és az antiszemitizmus fellángolása jellemezte, de keresztény belső feszültségek is felszínre törtek, elsősorban a két nagy protestáns, illetve a római katolikus egyház között.
1921-ben Pécs, Baja és a köztük lévő területek visszakerültek az anyaországhoz, Nyugat-Magyarországon pedig felkelés robbant ki az Ausztriához csatolandó területek visszaszerzésére. Az eseményeket az év végi soproni népszavazás zárta le, amellyel – kisebb eltérésektől eltekintve – kialakultak Magyarország mai államhatárai.
Még mindig ugyanebben az évben az utolsó magyar király, IV. Károly kétszer is megpróbált visszatérni a trónra, komoly kihívások elé állítva a kormányzót és a hozzá hű politikai elitet. A királykérdés körüli vita és belharc végül egyértelműen a korszak legélesebb belpolitikai konfliktusává változott.
Veszprémy László Bernát kötete olyan sorsfordító időszakként mutatja be az 1921-es esztendőt, amelynek jelentőségéhez a Horthy-korban talán csak az 1944-es év fogható. Ám míg ez utóbbiról számtalan kisebb-nagyobb monográfia született már, 1921-nek eddig jóval kevesebb figyelmet szenteltek a kutatók, noha eseményei az egész rendszer későbbi sorsát meghatározták. A könyv társadalomtörténeti, politikatörténeti és emlékezettörténeti szempontok figyelembevételével alapos és érdekfeszítő összefoglalóját adja a korai Horthy-rendszernek, miközben fontos kérdéseket vet föl Horthy kormányzói tehetségével vagy épp Teleki Pál és Bethlen István politikájával kapcsolatban is.
Veszprémy László Bernát 2016-ban végzett a Károli Gáspár Református Egyetemen, majd az Amszterdami Egyetem holokauszt- és népirtáskutatás szakán szerzett mesterfokozatot. Jelenleg doktorjelölt az ELTE BTK Művelődéstörténet Doktori Iskoláján. Kutatási területe a politikai eszmetörténet és a zsidóság története. 2016 és 2018 között a Szombat című zsidó folyóirat munkatársa, 2017 és 2018 között a Veritas Történetkutató Intézet kutatója, 2019-ben a Milton Friedman Egyetem Magyar Zsidó Történeti Intézetének kutatója volt. Jelenleg a neokohn.hu nevű zsidó hírportál főszerkesztő-helyettese.
Az 1956-os Intézet Évkönyve a „hetvenes évekről” szól. Tanulmányok és visszaemlékezés idézik fel azt az évtizedet, amikor – ma sokan úgy látják – semmi sem történt. A hetvenes évek az, ami már nem a hatvanas évek és még nem a nyolcvanas évek. Ha előbbi – a hatvanasok – térségünkben a szovjet típusú rendszer „soha véget nem érő” reformjának egyetlen viszonylag konszolidált és kreatív
időszaka, az utóbbi pedig a válság, a (sikertelen) válságkezelés és az összeomlás periódusa, akkor a hetvenes évek az, amikor nincs már (nagyon) reform, de komolyabb válság sincs még. Talán már elkezdődött – nekünk legalábbis – 1968. augusztus 21-én és véget ért 1980 augusztusában, a lengyel Szolidaritás békés forradalmával. A kettő között pedig semmi érdekes nem történt.
De hátha másképp van?
