külföldi

Egy háromtagú családot a teljes széthullás fenyeget. Nap mint nap a szakadék szélén egyensúlyoznak.
Apja halála óta a tizenegy éves kislány, Ellen nem szólal meg, és ha otthon van, jóformán ki sem teszi a lábát a szobájából. Ahogy a bátyja sem, aki még a szobája ajtaját is beszögezi, hogy távol tartson mindenkit. Csak anyjuk hisz benne, hogy ők hárman egyszer újra közel kerülhetnek egymáshoz. A fény családja vagyunk, ismételgeti konok meggyőződéssel.
Ám a család otthonában egyelőre a sötétség az úr; beszivárog a lakás zugaiba, a lelkek legmélyére. A hármukat elválasztó csend áttörhetetlen fallá szilárdul. Ellen tudja, hogy mindennek ő az oka, hiszen apja halála az ő lelkén szárad. Ő imádkozott a haláláért. És Isten meghallgatta a fohászát. Ellen meggyőződése szerint ő és Isten tehetnek róla, hogy kisgyerek korának boldogsága örökre elveszett. Pedig Ellen kétségbeesetten vágyik rá, hogy újra szerethessen, és újra szeressék.
Vajon a család, az anya és két gyermeke képes lesz-e rá, hogy ismét megtalálják az egymáshoz vezető utat, és új életet kezdjenek a múlt romjain?

Az Isten hozott Amerikában felkavaró, kegyetlen, katartikus erejű történet egy különleges kislányról, aki azzal az egyetlen eszközzel válaszol az őt sújtó traumákra, amely megmaradt neki: a hallgatással. A minimalizmusával mégis hatalmas érzelmi hatást elérő regényben összecsúszik a múlt és a jelen, az emlékek és a valóság, az élők és a holtak világa. Az olvasó döbbenten és borzongva figyeli, hogy a tizenegy éves gyerek a maga választotta csendben megtalálja-e az erőt, a léleknek azt a szabadságát, amellyel megszabadulhat sötét titkától, és újra visszatérhet az életbe, kijöhet a fényre.

LINDA BOSTRÖM KNAUSGÅRD (1972–) svéd író és költő. Első regénye, a Helioskatastrofen (Héliosz-katasztrófa) elnyerte a svéd író- és költőnő, Mare Kandre emlékére alapított díjat. Második regényét, az Isten hozott Amerikában címűt a legrangosabb svéd irodalmi díjra, az August-díjra jelölték. Saját bevallása szerint szinte minden megtörtént vele, ami Ellennel, a főszereplővel, a regény mégsem tekinthető önéletrajznak.

Kutatni egy rég kihalt faj után vagy nyomozást folytatni egy rejtélyes módon meggyilkolt kolléga ügyében – egy tudós számára sem egészen ugyanaz a feladat… Előbbi teljesen megszokott és nyugalmas tevékenység, míg az utóbbi meglehetősen veszélyes terep.

Marina gyakran megfordul a sürgősségi ügyeleten. Mindannyiszor tele van kék-zöld foltokkal, zúzódásokkal, de váltig állítja, hogy csak leesett a lépcsőn. Pedig földszinti lakásban lakik, ahol nincs is lépcső. Az aranyfürtű, kék szemű, csoda szép kis Velencét isteníti az apja, azt akarja, hogy a lánya királynőként uralkodjon a divat világában. Műszempillás, rúzsos szájú gyerekmodellt csinál belőle, kiszolgáltatva ezzel a férfiak perverz tekintetének és vágyainak. Giorgia lekési a vonatját, pedig még aznap mindenáron el kell jutnia Sevillába, a férjéhez. Örömmel fogadja hát egy bizalomgerjesztő külsejű, vasúti egyenruhás férfi ajánlkozását: majd ő az autóján elviszi egy közeli állomásra, ahol még elérheti a csatlakozást. Amikor a fiatal nő beül az éjfekete furgonba, még nem sejti, mi vár rá. Angela egyre nehezebben tűri barátja féltékenykedését, szüntelen gyanakvását. Mégsem képes végleg szakítani vele, és magában keresi a hibát: lehet, hogy valahol a lelke mélyén mégiscsak bűnös?
A mai olasz irodalom nagyasszonyának, Dacia Maraini elbeszéléskötetének fókuszában a nők állnak. Még alig serdülő, tapasztalatlan, hiszékeny gyereklányok, érzékeny, szerelemre vágyó és éppen ezért talán túlságosan adakozó fiatal nők. Látszólag törékenyek és sebezhetők, partnereik – férjek és szeretők –, ezért is gondolják úgy, hogy akár erőszakkal is elvehetik azt, ami szerintük megilleti őket. Összetévesztik a szenvedélyt a birtoklással, nem szeretni, hanem leigázni, kisajátítani akarják a másikat. Ám Maraini megszomorított és megalázott hősnői esendőségükben is erősek, küzdenek, néha pedig veszítenek és elbuknak, de nem adják fel. Ahogy az is előfordul, hogy már túl késő, többé nincs menekvés, nincs feltámadás.

Dacia Maraini ezekben a felzaklató és szívszorító elbeszélésekben napjaink egyik legvitatottabb és legfájóbb témáját, a nők elleni erőszakot vizsgálja. A kötet látszólag tárgyilagosan, majdhogynem szenvtelenül előadott történeteiben hátborzongató, tűéles pontossággal rajzolja fel az erőszak anatómiáját, elemzi elkövető és áldozat sokszor ellentmondásos, bonyolult érzelmi viszonyát, és fest hiteles képet arról a hol közönyös, hol ellenséges társadalmi környezetről, amely nem feltárni, hanem leplezni igyekszik a bajt. A kötet egyszerre látlelet, segélykiáltás és felhívás a világnak. De mindenekelőtt megrendítő olvasmány.

DACIA MARAINI a kortárs olasz irodalom egyik legnagyobb tekintélyű, legtermékenyebb szerzője, fontos kulturális és közéleti szereplő. Szinte minden műfajban alkot: költő, regényíró, esszéista, színpadi szerző, forgatókönyvíró. Műveit több mint húsz nyelvre lefordították. Pályáját újságíróként kezdte, a Corriere della Sera című napilap közölte írásait. Első regénye 1962-ben jelent meg. Magyarul is kiadott, Marianna Ucría hosszú élete című regényével 1990-ben elnyerte a rangos Campiello-díjat, majd 1999-ben neki ítélték a Strega-díjat Buio (Sötétség) című elbeszéléskötetéért. 2008-ban született regénye, a Végállomás Budapest 2019-ben jelent meg a Jaffa Kiadónál.

Rosa a dániai Aarhusban nő fel a nyolcvanas években hippik, graffitisek és illegális házfoglalók között. Édesanyját jobban érdeklik a gombák és a kapitalizmus elleni küzdelem, mint az, hogy ki lehet lánya biológiai apja. Ahogy kislányból serdülővé érik, Rosát egyre inkább beszippantja a street art világa, füzetébe lelkesen jegyzi fel a városban gomba módra szaporodó utcai alkotásokat, és egy életre szóló londoni utazást követően maga is graffitizni kezd. Közben a konzervatív Jacob barátnője lesz, csatlakozik egy török lánybandához, graffitiháborúba keveredik egy ismeretlennel, ráadásul beleszeret egy illegális házfoglalóba, aki mindent megtesz azért, hogy megváltoztassa a világot. Rosa maga sem veszi észre, hogy életének szálai mind jobban összekuszálódnak…

Az egyetem elvégzése után Rosa művészettörténészként helyezkedik el, de az utcai alkotások iránti vonzalma még mindig a régi. Egy Tintagomba nevű művészre specializálódik, akinek a világ legkülönbözőbb pontjain feltűnő, ironikus és gondolatébresztő alkotásai egyszerre provokálják és lenyűgözik a nézőket. Amikor Rosa egy új Tintagomba-mű miatt Berlinbe vetődik, a múlt eseményei lassan felszínre bukkannak, és Rosának a művészet és az élet területén is szembe kell néznie az igazsággal…

Sissel-Jo Gazan 2017-ben megjelent könyve sajátos atmoszférájú, meglepő és fordulatokban gazdag regény, amely egyaránt szól családi titkokról, szerelemről, politikáról, művészetről és a barátság erejéről.

Sissel-Jo Gazan napjaink egyik legsikeresebb és legelismertebb dán regényírója. Gyerekkorában édesanyjával három éven át utazgatott a Földközi-tengeren, élményeiket levelekben osztották meg ismerőseikkel – innen ered a történetmesélés iránti szenvedélye. Végzettségét tekintve biológus, sokáig tudományos kutatóként is dolgozott. Műveinek témáját elsősorban a természettudomány izgalmas, versengéssel és hatalmi harcokkal teli világából meríti, könyveit ma már közel húsz országban adják ki. A The Guardian a „skandináv noir” műfaj egyik legjelentősebb képviselőjének nevezte. A dinoszaurusz tolla című, itthon is nagy sikert aratott regénye után ez a második könyve magyarul. 

Európában tíz éve ért véget a második világháború. Az üszkös romok már eltűntek az utcákról, de az emberi lelkeken ejtett sebek még nem gyógyultak be. Amara Sironit, a fiatal olasz újságírónőt főszerkesztője Kelet-Európába küldi, hogy tudósítson a vasfüggöny túloldalára került országok helyzetéről és arról, mi maradt a Soá emlékezetéből. Amarának személyes indítéka is van, hogy felüljön a keletre induló vonatra. Egy kudarcba fulladt házasság után mindenáron nyomára akar bukkanni kamaszkori szerelmének, Emanuelének. Miután a két fiatalt a vészkorszak elszakította egymástól, Emanuele levelekben számolt be Amarának a sorsa alakulásáról. Az utolsó levél 1944-ben, a łódźi gettóból érkezett. Amara úgy sejti, hogy a fiút az auschwitzi haláltáborba hurcolták. A múltba és a sötétség mélyére vezető hosszú úton és a keresésben társául szegődik a félig magyar származású Hans, akivel Krakkó és Bécs után Budapestre is eljutnak, éppen akkor, amikor kitör a forradalom, amelynek aztán a szovjet tankok vetnek véget. A lázas, egyszerre felemelő és tragikus napok elmúltával együtt térnek vissza Bécsbe, hogy szembesüljenek a vágyott és ugyanakkor rettegett igazsággal, amely örökre megváltoztatja Amara életét.

Dacia Maraini meglepő, izgalmas fordulatokban bővelkedő regényében megrázó érzékletességgel rajzolódnak ki a közös sorsok egyéni drámái, legyen az a zsidók üldöztetése, a fronton harcoló katonák végzete vagy a túlélők és az otthon maradottak gyötrelmes küzdelme. A kalandos történetben megelevenedik a háború sokkjából lassan magához térő Európa mindennapjainak hangulata, és az olvasó elé tárul egy olyan szerelem, amelyet a legnagyobb sötétség sem tud kioltani.

1963. október 24-én Simone de Beauvoir éppen Rómában tartózkodik férjével, Jean-Paul Sartre-ral. Telefonon értesítik, hogy édesanyját kórházba kellett szállítani. Az írónő azonnal visszatér Párizsba, és húgával felváltva majd négy hetet őrködnek anyjuk betegágya mellett, egészen a haláláig.
A rémület, a feléledő remény, a lesújtó bizonyosság, a kétségbeesés és a gyász hol ólomlassúsággal vánszorgó, hol feltartóztathatatlan gyorsasággal elszálló napjaiban, óráiban Simone de Beauvoir felidézi és újra átgondolja anyjával való kapcsolatát, amely nem volt mindig konfliktusmentes. Pedig szerették egymást. Az írónő jól emlékszik még a hajdani gyönyörű, életvidám teremtésre, akit gyerekként imádott és istenített. Aztán lázadó kamaszként és öntudatos fiatal nőként, új eszméket valló gondolkodóként – a család, a házasság intézményét elvetve – élesen szembefordult azzal a merev polgári erkölccsel, amelyet anyja testesített meg a szemében. Eltávolodtak egymástól, mindketten bezárkóztak a maguk – a másik számára – idegen világába. De most, a halál közelségében a megvetés és az elutasítás mögül hirtelen előbukkannak a „szánalmas, védtelen testté lett” anya iránti gyengéd érzelmek, amelyek magát az írónőt is meglepik. Tőle szokatlan, lefegyverző őszinteséggel – esendőségét, kiszolgáltatottságát sem palástolva – vallja meg, milyen értetlenül áll a szeretetteinket elragadó halál előtt. A személyes sorscsapás egyetemes tragédiává lényegül át ebben az egyszerre lírai és filozofikus, megrendítő írásban. 

SIMONE DE BEAUVOIR Szelíd halál című művében, amelyet Jean-Paul Sartre a felesége egyik legjobb írásának tartott, feloldozásként és vigaszként fogalmazza meg, hogy bár az emberi lélek és élet véges, a szeretet végtelen lehet.

Annie Ek több mint kétszáz kiló, ám képtelen szakítani kényszeres táplálkozási szokásaival. Borzasztóan magányos, napjait a Facebookon és az Instagramon töltve álmodja bele magát mások életébe. Egy nap felkeresi Camilla Wildow, a rámenős tévés szerkesztő, és ráveszi, hogy vegyen részt A mérleg jegyében című fogyókúrás műsorban.
Johanna Broman tévés műsorvezető a márkás áruk rabja, és tetemes adósságai ellenére sem tud felhagyni a folytonos vásárlással. Várja a nagy dobást, melynek köszönhetően majd ismert tévés személyiség lehet, kiléphet a sztárolt műsorvezetők árnyékából, rendezheti az anyagi helyzetét, és megadhatja tinédzser fiának azt a kényelmet, amit a gyerek az apjánál – Johanna volt férjénél – természetesnek vesz. Amikor rábízzák A mérleg jegyében vezetését, közönségsikert szimatol, és bizakodva elvállalja. 
Jarmo Fäldt producernek óriási a szakmai hitele. Azt viszont kevesen tudják, hogy az általa bóvlinak tartott fogyókúrás műsor készítését csak azért vállalta el, mert cserében a tévécsatorna felkarolja egy dokumentumfilm-ötletét, amelyben egy szívéhez közel álló társadalmi problémát dolgoz fel. 

A hónapokon át tartó forgatás egy Stockholm melletti birtokon Annie életét fenekestül felforgatja. Még a kölcsönös intimitás addig ismeretlen élményét is megtapasztalja. Vajon ki mivel távozik a felvétel után? És hogyan hat az életükre a műsor sugárzása?

Moa Herngren svéd írónő nagy sikerű regénye fekete komédia a magányról, a szeretetről és a harcról, hogy önmagunk lehessünk egy intoleráns világban.

„Apától születek. Kettéhasítom a fejét.” Ezekkel a drámai mondatokkal indul a regény, Pallasz Athéné mítoszának modern újraértelmezése. A helyszín ezúttal nem az ókori Olimposz hegye, hanem egy svéd kisváros, ahol a tizenkét éves Anna apját mentőautó szállítja be a pszichiátriára. A kislányt előbb egy kedves szomszéd fogadja be, majd egy pünkösdista nevelőcsaládhoz kerül, ahol furábbnál furább rokonokról gondoskodik, és általános meglepetést okoz azzal, hogy görögül szólal meg. Az apja utáni vágyakozás azonban lassan felőrli az erejét, és mély depresszióba esik.
Néhány évvel később Anna már maga is egy mentális betegeket befogadó kórház lakója. „Tud segíteni, hogy meghaljak?” – kérdezi az orvostól. Hamarosan világossá válik, hogy a kislány egyetlen lehetőségét a gyógyulásra az jelentené, ha újra találkozhatna az apjával. A kérdés csak az, vajon életben lesznek-e még akkor? 

A hallgatag lány és a különös, lelki beteg apa motívumai ismerősek lehetnek Knausgård magyar nyelven megjelent előző könyve, az Isten hozott Amerikában lapjairól. Ez a kisregény azonban még filmszerűbben ábrázolja az eseményeket. Megrázó elbeszélés és szenvedélyes könyörgés az érzelmi közelségért, egyszerre szívfájdító és meghatóan gyönyörű. 

LINDA BOSTRÖM KNAUSGÅRD (1972) svéd író és költő. Magyarul elsőként az Isten hozott Amerikában című műve jelent meg, amelyet hazájában a legrangosabb irodalmi díjra, az August-díjra jelöltek. A Helios-katasztrófa az első műve; a kisregénnyel elnyerte a svéd író- és költőnő, Mare Kandre emlékére alapított díjat.

A kis dán szigeten, Samsøn semmi sem az, aminek látszik. Amikor váratlanul nyoma vész a tizenhét éves Bettinának, a szigetlakók egy emberként vetik bele magukat a találgatásokba. Mi történhetett a lánnyal? Meghalt? Vagy csak újra megszökött az őt nevelő családtól, ahogyan korábban is tette már? Telnek a hetek, és a rejtély nem oldódik meg, viszont egyre vadabb híresztelések kapnak lábra. Jennyt és az unokatestvérét, Tessát is nyugtalanítja az ügy, képtelenek másról beszélni. Azután egy teljesen valószínűtlen helyen váratlanul felbukkan Bettina cipője, és a dolgok ezzel komolyra fordulnak. Valaki a szigeten nagyon jól tudja, hová lett Bettina, és ez a valaki Jennyhez és Tessához is közel áll.

Bettina eltűnése olyan lavinát indít el, amely megváltoztatja a szigeten élő kis közösség és Jenny életét egyaránt. Az érzékeny kamaszlány rájön, hogy édesanyja, a tetoválóművész Kisser szintén titkokat őriz, és hazudik a rendőrségnek. Hogy Jimmy bácsi, a nagybátyja, akit annyira szeret, valószínűleg nem teljesen ártatlan. Hogy a náluk lakó vonzó ausztrál fiú, Jack nem pusztán a kerti munkában segédkezik. Jenny a természet rendezett világában próbál vigaszt találni, miután azonban megörökli híres botanikus dédapja növénygyűjteményét, amelyben ritka és mérgező fajok is találhatók, kénytelen rájönni, hogy a természet is lehet szeszélyes. Miután elkezdi a gimnáziumot Aarhusban, egyre határozottabban követi a dédapja nyomait, és közben azt is felfedezi, hogy benne is ott él édesanyja kompromisszumokat nem ismerő igazságérzete és csillapíthatatlan bosszúszomja.

Bűn és bűnhődés, tetoválások és növények: a Fehér virágok egyszerre generációs regény, krimi, családi krónika, hűséges képe az 1990-es évek világának, és felháborodott társadalomkritikai mű.

„Nagyszabású, átfogó és elegáns.” – Politiken

„Kemény társadalomkritikai mű erőszakról, igazságról és bosszúról. A mélyen átélt szenvedély jéghideg tényekkel keveredik benne, párosulva azzal az eltéveszthetetlen érzékkel, amellyel Sissel-Jo Gazan észreveszi a múlékony hóbortokat és a színes egyéniségeket.” – Jyllands-Posten

„A Fehér virágok felháborodott és éles szemű ábrázolása a modern Dániát jellemző egyenlőtlenségeknek. Nem a személyes érintettség felől indul, mégis közelképet ad az éheztetett, megalázott és elhanyagolt gyerekekről.” – Information

„Sissel-Jo Gazan korábbi, rendkívül olvasmányos regényeihez hasonlóan (A dinoszaurusz tolla, Tintagomba) ez a könyv is tudományos, bűnügyi és társadalomkritikai elemeket ötvöz egybe a dán irodalom figyelemre méltó művévé. Kevés szerző képes összefüggő történetté fonni a pedofíliát és a botanikát olyan sikerrel, mint Gazan.” – Information

Sissel-Jo Gazan napjaink egyik legsikeresebb és legelismertebb dán regényírója. Gyerekkorában édesanyjával három éven át utazgatott a Földközi-tengeren, élményeiket levelekben osztották meg ismerőseikkel – innen ered a történetmesélés iránti szenvedélye. Végzettségét tekintve biológus, sokáig tudományos kutatóként is dolgozott. Műveinek témáját elsősorban a természettudomány izgalmas, versengéssel és hatalmi harcokkal teli világából meríti, könyveit ma már közel húsz országban adják ki. A The Guardian a „skandináv noir” műfaj egyik legjelentősebb képviselőjének nevezte. A dinoszaurusz tolla és a Tintagomba című, nagy sikert aratott regényei után ez a harmadik könyve magyarul.

Jean Blomart egy jómódú párizsi nyomdatulajdonos egyetlen fia. Selyemtapétás, kristálycsillárok fényétől ragyogó lakásukban is állandóan hallja a földszintről a nyomdagépek zúgását, és látja az ablakból a műhely fakó fényében a szedőgépek fölött görnyedő munkásokat. Jeant gyerekkora óta bűntudat gyötri kivételezett helyzete, kényelmes élete miatt. Egy napon szakít családjával, kitanulja a nyomdászmesterséget, és beáll munkásnak. Egy tragikus balesetet követően, melyben elveszíti egyik legjobb barátját, amiért önmagát okolja, arra a döntésre jut, hogy a továbbiakban megpróbálja kizárni életéből az érzelmeket. Retteg, ha közel kerül valakihez, akaratlanul is befolyásolni fogja annak életét, és a következményekért felelősséget kell vállalnia. 
Ekkor találkozik Hélène-nel, aki szinte minden tekintetben a szöges ellentéte. Őt elsősorban az érzelmei irányítják, fenntartások és megfontolások nélkül, szabadon akarja élni életét, szerelemre vágyik. Amikor Franciaország is belesodródik a háborúba, és Párizsba bevonulnak a németek, mindketten válaszút elé kerülnek…

A regényt sokáig a Résistance-ról, a II. világháborús francia ellenállásról szóló műként tartották számon, pedig cselekménye a húszas évek végétől a világháború közepéig tartó időszakot öleli fel, széles történelmi és társadalmi körképet adva Franciaországról és a háború felé tántorgó Európáról.
A felvillanó emlékekből összeálló, a bűntudat, a felelősség kérdése körül forgó regény felvonultatja az egzisztencializmus valamennyi fontos témáját: a sorsot, a lét abszurditását, a szabadságot, a társadalmi és politikai elköteleződést. Ugyanakkor egy csodálatos, egyszerre felemelő és tragikus szerelem krónikájaként is olvasható.

A Mások vérét Simone de Beauvoir 1941 októbere és 1943 májusa között, az események közvetlen hatása alatt írta egy kávéházi asztalnál – talán ebből is ered magával ragadó, nyers ereje, lendülete, lenyűgöző érzékletessége. A könyv, amely most a Jaffa Kiadó gondozásában jelenik meg először magyarul, újabb bizonyítéka annak, hogy szerzője egyszerre volt eredeti gondolkodó, egy újszerű filozófia jelentős képviselője és érzékeny, remek tollú regényíró.

Moosonee egy krí indiánok lakta kis település Kanada északi részén, közel a sarkvidékhez. Körös-körül sötét fenyvesek, sűrű, komor rengeteg, amelynek háborítatlan nyugalmát csak a nyestcsapdákat állító prémvadászok zavarják meg. A városka kórházában kómában fekszik Will, az egykori pilóta, ágya mellett mindennap ott ül unokahúga, Annie, hogy beszéljen hozzá. Ők ketten valaha szavak nélkül is értették egymást, most a hangosan kimondott szó ereje az, ami visszahozhatja Willt az életbe.

Annie nemrégiben tért vissza veszélyes kalandokkal, gyötrelmes megpróbáltatásokkal teli, hosszú utazásából. Azért indult el, hogy felkutassa eltűnt húgát, Suzanne-t, aki modellkarrierre vágyva hagyta el a szülőföldjét. Annie, akinek addig a vadon, a szikrázó hómezők, vadludak látogatta tavak, pisztrángos folyók jelentették a mindenséget, kénytelen alámerülni egy másik világba. A nagyvárosok világába, ahol a csillogó felszín romlottságot és bűnt takar, amely kis híján őt is végleg elnyeli. Közben Will öntudatlanságának homályában azt az utat járja be újra, amely idejuttatta őt, a kórházi ágyra. Életének romjai között bolyongva idézi meg önmaga, családja és közössége, gyökereit vesztett népe történetét.

Ez a két emberi sorsról két hangra írt, fájdalmasan szép regény olyan, akár egy két ágra szakadt, ám ugyanonnan eredő és ugyanoda tartó folyó. Az olvasó gyönyörűséges borzongással merül alá az egyre szövevényesebb, thrillerszerű cselekménybe és a kivételesen gazdag prózanyelvbe. A hol lassan áramló, hol hirtelen felgyorsuló, térben és időben egymástól eltávolodó, majd ismét egyesülő történetfolyam feltartóztathatatlanul hömpölyög a végkifejlet felé, amely örökre megváltoztatja Will és Annie életét. A fenyőfák között katartikus erejű regény, amely mesterien ragadja meg és ábrázolja az indiánok és a modern társadalom konfliktusát. 

1954-ben Simone de Beauvoir írt egy önéletrajzi ihletésű regényt, amely életében sosem látott napvilágot. A kéziratot, amely egy életre-halálra szóló barátság megrázó és intim története, több mint fél évszázaddal később a nevelt lánya adta közre. Ez a mindeddig ismeretlen Beauvoir-írás igazi irodalmi szenzáció!
A kilencéves Sylvie – akinek alakjában Simone de Beauvoir gyerekkori önmagát rajzolta meg – az Adélaïde katolikus leányiskolába jár, ahová egy őszi napon új tanuló érkezik: egy rövid barna hajú, eleven, szemtelen kislány, Andrée. Ők ketten hamar barátságot kötnek, sülve-főve együtt vannak. Tanáraik úgy is nevezik őket: az elválaszthatatlanok. Sylvie-t elbűvöli Andrée, csodálja éles eszét, merészségét, sokoldalú tehetségét. Tudja, barátnője különleges teremtés, és szenvedélyes szeretettel csüng rajta – élete első nagy érzelmi fellángolása ez. A lányok nem csak abban hasonlítanak egymásra, hogy előkelő, jómódú családban nőnek fel, és szigorú katolikus nevelést kapnak: mindketten lázadnak a megcsontosodott polgári szokások és hagyományok, a rájuk kényszerített női sors ellen. Sylvie és Andrée együtt tapasztalják meg kibontakozó nőiségük és szexualitásuk, szellemi lázadásuk korlátait és buktatóit. Ám míg egyiküknek végül sikerül kivívnia a függetlenségét és szabadságát, a másik sorsa tragikus fordulatot vesz.

Andrée, azaz a valóságban Zaza történetét Beauvoir több ízben feldolgozta, legteljesebben az Egy jóházból való úrilány emlékeiben. Az Elválaszthatatlanok voltaképpen ennek a műnek az előképe. Az írónő különleges érzékenységgel és érzékletességgel ábrázolja a nők elé korlátokat és elvárásokat állító, merev, rideg polgári világot, a korabeli francia családi életet, a hétköznapokat. 
Az eredeti fotókkal és a két elválaszthatatlan barátnő válogatott leveleivel kiegészített kötet, amelyet szinte a francia olvasókkal egyidőben vehetünk kézbe, a kivételes irodalmi felfedezés izgalmát kínálja.

Kevesen tudják, hogy Picasso nemcsak az ecsettel bánt mesterien, de nagyszerű költő is volt. Ötvenöt éves korában kezdte leírni azt a „több száz verset, amely benne szunnyadt”; 1935 és 1959 között több mint négyszáz verset és három színdarabot írt.
Bár a költészetben kezdőnek számított, a festőként rá jellemző művészi szabadság a verseiben is megjelenik nyelvi és vizuális szempontból egyaránt, így lendületes írásképe és gyakran rendezetlennek tűnő kéziratai csodálatos rajzokká válnak.
Francia nyelven írt verseinek első antológiája a legjelentősebb és legszebb szövegeit tartalmazza, amelyek segítségével közelebb kerülhetünk a művész gazdag és fantáziadús univerzumának lényegéhez.
 

várható megjelenés: 2023.11.20.

Joseph Boyden korai novellagyűjteményének középpontjában – regényeihez hasonlóan –  az Ontario északi részén élő őslakos indiánok állnak. A szerző tizenhárom történeten keresztül, lenyűgöző erővel mutatja be azt a skizofrén állapotot, amelybe a rezervátumokba kényszerített indiánok kerültek. A segítségnyújtásnak álcázott erőszakos intézkedések, amelyeknek célja az indiánok többségi társadalomba olvasztása, és a modern nagyváros talmi vonzereje is hozzájárul ahhoz, hogy a rezervátumok lakói generációról generációra veszítik el a kultúrájukat. A fiatalok vágynak a nagyvárosba, de csak a bingót, a pankrációt, az alkoholt és a drogokat ismerik belőle, az öregek viszont még minden sejtjükkel kapcsolódnak a természethez, beszélnek az állatokkal, a pillantásuknak varázslatos ereje van, és a vérükben van a társadalmi és családi összetartás, egymás támogatása, a barátság és az együttműködés. Így keveredik ezekben a történetekben a reális a szürreálissal, a komoly a viccessel, a mélyen elgondolkodtató a könnyeddel. Feloldás nincs, ezt az ember megint elrontotta… A lebilincselő stílusban megírt történetek olvasás után sem eresztenek.

Joseph Boyden a kortárs kanadai irodalom kiemelkedő alakja. Az ontariói Willowdale-ben nőtt fel ír katolikus családban, tíz testvére mellett, majd egy képzési program keretében bennszülötteket tanított, illetve kreatív írást oktatott a University of British Columbián. Fontos feladatának tekinti, hogy könyveiben bemutassa Ontario állam őslakos indiánjainak életét. Első regénye, a realitás és misztikum határmezsgyéjén egyensúlyozó Három nap az út 2006-ban elnyerte Kanada egyik legrangosabb irodalmi díját, Az orendát pedig 2014-ben a Canada Reads az Év könyvének választotta.

várható megjelenés: 2023.11.20.

William Wharton amerikai író, pszichológus és festő első regénye, a varázslatos Madárka megjelenése idején irodalmi szenzáció volt, a belőle készült film pedig elnyerte a Cannes-i filmfesztivál zsűrijének nagydíját. Ezt olyan további sikeres regények követték, mint a Búcsú a szerelemtől, az Apa vagy az Éjfélre kitisztul. Mindörökké – Egy apa igaz története című művében lánya és unokái tragédiáját dolgozta fel.
A Lakóhajó a Szajnán szintén önéletrajzi mű: a szerző és családja életének közel húsz évét öleli fel. Az amerikai író és óvónő felesége már több mint tíz éve éltek Európában, amikor az 1970-es évek közepén úgy döntöttek: lakóhajón fognak élni. Feladják párizsi lakásukat, vásárolnak egy leégett lakóhajót olcsón, és a Szajnára költöznek. A hajót azonban előbb valóban lakhatóvá kell tenni, ami a vártnál több akadályt gördít eléjük – és sokkal tovább tart.
Miközben Wharton a festményeiből finanszírozza az életüket, a hajó elsüllyed, állandóan szivárog, mindig kell rajta javítani valamit, jön egy árvíz, aztán lángvágóval ablakokat kell vágni, lépcsőt kell építeni, pallóhidat kell javítani… – mi pedig az ezermester munka és a francia életvitel legapróbb részleteit is megismerjük, de mindezt a szerző sajátos stílusában, tele humorral, kalanddal, sírással és nevetéssel.
A könyvet olvasva végigkísérhetjük egy nagyszerű álom megvalósulását, és a háromgyerekes család kalandokkal teli húsz évét. Tanúi vagyunk nemcsak a fárasztó fizikai munkának, de az író gondolatainak is, látjuk a mindennapi robotot, de az alkotó művészt is, az apró örömöket és a megrendítő pillanatokat, és magunkba szívjuk a szövegből áradó életigenlést és szabadságot.