történelem
Milyen eszközökkel igyekeztek a kommunisták meggyőzni a hétköznapi embereket arról, hogy a létező világok legjobbikát ígérik nekik? Miként vált a politikai propaganda a mindennapok részévé az 1948 utáni években? Mit jelentett a házi agitáció, és mi volt a célja? Milyen szerepe volt a kommunista „újbeszélnek” a meggyőzésben, a mindennapos kis alkukban és az egyéni érdekérvényesítésben? Többek között ezekre a kérdésekre keresi a választ Huhák Heléna széles körű forrásanyagra, a hivatalos iratok mellett naplókra és magániratokra is épülő könyve. A szerző bemutatja, hogyan próbálták az agitátorok – más néven a népnevelők – manipulálni és mozgósítani a társadalom tagjait hétköznapi helyzetekben, és hogy milyen hatása volt az agitációnak a személyes kapcsolatokra és a nyelvhasználatra.
A pártiratokban a népnevelők „reakciós tömbökből” álló agitációs térképeket gyártottak, a lakásokban leleplező tárgyak után kutattak, a „kispolgárokat” önkritikára, pártszerű szeretetre és gyűlöletre tanították. A jelentőlapok történeteiben a meggyőzendő „ellenség” a bérházakban, a közértben és a templomok környékén, de szinte bárhol feltűnhetett.
A szerző részletesen feltárja, hogyan változott meg a valóság észlelése az agitprop hálózat hatására, és hogy a hivatalos iratokban elképzelt világot nemcsak a propaganda, de a népnevelők, sőt a „népneveltek” tapasztalatai és érdekei is formálták. Ezekben az években a házi agitáció nem egyszerűen az otthonok bevételét jelentette, a magántér az érdekérvényesítés, a panaszkodás és az alkudozás helyszínévé is válhatott.
HUHÁK HELÉNA történész, az ELKH BTK Történettudományi Intézetének kutatója. A Kismama sárga csillaggal (2015) és a Lágerutazás (2017) című kötetek társszerkesztője. Fő kutatási területe a 20. századi társadalom és mindennapok története.
Az első világháború harcait lezáró fegyverszüneti egyezmények nyomán a frontokon mindenütt elhallgattak a fegyverek, ám a hátország civil lakossága csak az ezt követő hetekben-hónapokban tapasztalta meg igazán az erőszakot. Szűk egy év leforgása alatt a magyarok tanúi lehettek új rendszerek születésének és bukásának, forradalomnak, ellenforradalomnak, diktatúrának és megszállásnak, és az egymást viharos gyorsasággal követő eseményeket – jellegükből adódóan – mindenütt erőszakos cselekmények kísérték. A Budapesten zajló folyamatokról viszonylag sokat tudunk, de a fővárostól távol eső területek tapasztalatairól eddig csak kevés feldolgozás született. Hasonlóan egydimenziós, a különböző emlékezetpolitikák által igencsak torzított kép él a vörös- és fehérterror mozgatórugóiról és főbb szereplőiről is. Miként változtak meg az erőviszonyok Erdély többnemzetiségű területein? Hogyan élte át Kassa az impériumváltást? Milyen atrocitások érték a Délvidék lakosságát 1918–1919 folyamán? Miféle parasztmozgalmak és -felkelések követték a magyar vidéken az őszirózsás forradalom kikiáltását? Mit tudunk a Tanácsköztársaság két emblematikus figurájáról, Korvin Ottóról és Szamuely Tiborról? Milyen tágabb vagy szűkebb kontextusban értelmezhetők a fehérterror erőszakcselekményei? Ezekre a kérdésekre keresi a választ az Erőszaktörténeti Munkacsoport kutatói által szerkesztett tanulmánykötet abban a reményben, hogy az apróbb részletek feltárása a korszak egészét is új megvilágításba helyezi majd.
Ebben a politikai színdarabban, amellyel a jövő koncepciós pereinek prototípusát is kikísérletezték, a főszerepet a Magyar Testvéri Közösség nevű szervezetre osztották. Ezt az úgymond horthysta reakciósokat tömörítő szélsőjobboldali titkos társaságot kiáltották ki a köztársaság-ellenes összeesküvés koordinátorának. De mi volt valójában ez a Titkos társaság?
Szekér Nóra könyve erre a kérdésre keresi a választ. A koncepciós perekben kialakított torz kép felülvizsgálata során megismerkedhetünk a kommunista hatalomátvétel és -gyakorlás módszertanával, az államvédelmi szervek munkamódszerével. Elénk tárul a konspiráció világa, egy titkos társaság szervezeti felépítése, gyakorlati működése és politikai-társadalmi szerepe. A közösség története árnyalja azoknak a politikai rendszereknek a történetét is, melyekben szerepet játszott.
Szekér Nóra 1976-ban született. 2009-ben szerzett doktori fokozatot, jelenleg a Rendszerváltozás Történetét Kutató Intézet és Archívum tudományos munkatársa. 2009 óta a Pázmány Péter Katolikus Egyetem óraadó oktatója.
De kik voltak valójában a punkok? Hogyan és mikor jelentek meg a magyar könnyűzenei életben? Milyen kép élt róluk a sajtóban? Mit gondolt róluk a párt ifjúsági szervezete vagy éppen az állambiztonság? Miféle titkos és nem titkos nyomozások folytak a CPg tagjai ellen, és miért kapott az együttes három tagja letöltendő börtönbüntetést? Legfőképpen pedig: hogy terjedt el róluk az a hazugság, hogy cigányellenes dalokat énekeltek? És mi köze volt mindehhez Erdős Péternek, a hivatalos és a szamizdat sajtónak vagy épp a punk szubkultúra sajátos nyilvánosságának?
Takács Tibor történészt nem hagyta nyugodni a kérdés, és nyomozásba kezdett, hogy kiderítse: mi állhatott a makacs hazugság hátterében. A korabeli újságcikkek és az állambiztonsági iratok alapos feldolgozása révén a szerző nem csupán a CPg történetét és legendáját helyezi új megvilágításba, de könyve bepillantást enged az állampárti rendszer könnyűzenei életének hatalmi viszonyaiba és a kései Kádár-korszak többrétegű nyilvánosságába is.
Tabajdi Gábor új kötete a Belügyminisztérium 1962-ben megalakult III/III. Csoportfőnökségének működését tematikus rendben tekinti át, és a rendszer belső logikája mentén mutatja be, hogy a belső elhárítás miképpen vált a kádári hatalomgyakorlás meghatározó eszközévé. A történész a részleg egyes osztályainak arányos ismertetése során azt is felvázolja, hogyan lettek a politikai direktívákból és a kádári elvárásokból titkosszolgálati intézkedések.
Tabajdi elemzésének kulcsfogalma a bomlasztás, amely nem csupán a legfőbb hatalomtechnikai törekvést és a leggyakrabban emlegetett állambiztonsági módszert jelöli, de egyúttal sűrítetten és közérthetően jeleníti meg a kádárizmus jellegzetességeit is a belső elhárítás működésében. Az illusztrációként ismertetett esetek jól érzékeltetik, hogy az állambiztonság a legkülönbözőbb eszközökkel igyekezett manipulálni az egyes személyek, autonóm csoportok tevékenységét, miközben gyakran életpályákat tört ketté, lerombolta a bizalmi kapcsolatokat, és erodálta a hagyományos társadalmi kötődéseket, döntően befolyásolva ezzel a magyar társadalom rendszerváltást követő viszonyait is.