történelem

Vajon milyen szerepet játszott Georges Clemenceau francia miniszterelnök magyar menye a trianoni döntésben? Tényleg szabadkőműves-összeesküvés állt Magyarország felosztása mögött? Valóban hajózható folyónak állítottak be az utódállamok néhány patakot, csak hogy nagyobb területhez jussanak? Tudatlanok lettek volna az antant döntéshozói? És egyáltalán: hol írták alá a trianoni békeszerződést: a Kis- vagy a Nagy-Trianon-palotában? Esetleg másutt? Lejár a békeszerződés? Van titkos záradéka? Ablonczy Balázs könyve ezekre és más kérdésekre keresi a választ, hogy megérthessük a kilencvenöt éve aláírt békeszerződés körülményeit és hatását. Trianon a 20. századi magyar történelem egyik legtragikusabb és legtraumatikusabb eseménye, amely mély nyomokat hagyott a magyar történeti emlékezetben, de a politika sem tudott szabadulni tőle. Az öt év után új kiadásban megjelenő kötet jó kiindulópont lehet mindazoknak, akik az eseménytörténeten túl kíváncsiak a mélyebb összefüggésekre, és értelmezni kívánják a mai közéletben és publicisztikában is rendszeresen felbukkanó hiedelmeket, spekulációkat, legendákat. Ablonczy Balázs 1974-ben született Budapesten. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészkarán végzett történelem–francia szakon, ugyanitt szerezte doktori címét, és egykori iskolájában, a művelődéstörténeti tanszéken oktat. Tanult és kutatott Párizsban, Londonban, Berlinben. 2009–2010-ben a bloomingtoni Indiana University vendégtanára volt. Szakterülete a két világháború közötti Magyarország története. Főszerkesztője a Kommentár című kéthavi folyóiratnak. Teleki Pálról szóló életrajza a 2005-ös év egyik legjobb társadalomtudományi kötete volt. 2011-től a Párizsi Magyar Intézet igazgatója.

Milyen eszközökkel igyekeztek a kommunisták meggyőzni a hétköznapi embereket arról, hogy a létező világok legjobbikát ígérik nekik? Miként vált a politikai propaganda a mindennapok részévé az 1948 utáni években? Mit jelentett a házi agitáció, és mi volt a célja? Milyen szerepe volt a kommunista „újbeszélnek” a meggyőzésben, a mindennapos kis alkukban és az egyéni érdekérvényesítésben? Többek között ezekre a kérdésekre keresi a választ Huhák Heléna széles körű forrásanyagra, a hivatalos iratok mellett naplókra és magániratokra is épülő könyve. A szerző bemutatja, hogyan próbálták az agitátorok – más néven a népnevelők – manipulálni és mozgósítani a társadalom tagjait hétköznapi helyzetekben, és hogy milyen hatása volt az agitációnak a személyes kapcsolatokra és a nyelvhasználatra.
A pártiratokban a népnevelők „reakciós tömbökből” álló agitációs térképeket gyártottak, a lakásokban leleplező tárgyak után kutattak, a „kispolgárokat” önkritikára, pártszerű szeretetre és gyűlöletre tanították. A jelentőlapok történeteiben a meggyőzendő „ellenség” a bérházakban, a közértben és a templomok környékén, de szinte bárhol feltűnhetett.
A szerző részletesen feltárja, hogyan változott meg a valóság észlelése az agitprop hálózat hatására, és hogy a hivatalos iratokban elképzelt világot nemcsak a propaganda, de a népnevelők, sőt a „népneveltek” tapasztalatai és érdekei is formálták. Ezekben az években a házi agitáció nem egyszerűen az otthonok bevételét jelentette, a magántér az érdekérvényesítés, a panaszkodás és az alkudozás helyszínévé is válhatott.

HUHÁK HELÉNA történész, az ELKH BTK Történettudományi Intézetének kutatója. A Kismama sárga csillaggal (2015) és a Lágerutazás (2017) című kötetek társszerkesztője. Fő kutatási területe a 20. századi társadalom és mindennapok története.

Az első világháború harcait lezáró fegyverszüneti egyezmények nyomán a frontokon mindenütt elhallgattak a fegyverek, ám a hátország civil lakossága csak az ezt követő hetekben-hónapokban tapasztalta meg igazán az erőszakot. Szűk egy év leforgása alatt a magyarok tanúi lehettek új rendszerek születésének és bukásának, forradalomnak, ellenforradalomnak, diktatúrának és megszállásnak, és az egymást viharos gyorsasággal követő eseményeket – jellegükből adódóan – mindenütt erőszakos cselekmények kísérték. A Budapesten zajló folyamatokról viszonylag sokat tudunk, de a fővárostól távol eső területek tapasztalatairól eddig csak kevés feldolgozás született. Hasonlóan egydimenziós, a különböző emlékezetpolitikák által igencsak torzított kép él a vörös- és fehérterror mozgatórugóiról és főbb szereplőiről is. Miként változtak meg az erőviszonyok Erdély többnemzetiségű területein? Hogyan élte át Kassa az impériumváltást? Milyen atrocitások érték a Délvidék lakosságát 1918–1919 folyamán? Miféle parasztmozgalmak és -felkelések követték a magyar vidéken az őszirózsás forradalom kikiáltását? Mit tudunk a Tanácsköztársaság két emblematikus figurájáról, Korvin Ottóról és Szamuely Tiborról? Milyen tágabb vagy szűkebb kontextusban értelmezhetők a fehérterror erőszakcselekményei? Ezekre a kérdésekre keresi a választ az Erőszaktörténeti Munkacsoport kutatói által szerkesztett tanulmánykötet abban a reményben, hogy az apróbb részletek feltárása a korszak egészét is új megvilágításba helyezi majd.

1947 – a fordulat éve. A háború utáni reményteli többpártrendszert ekkor érte az első látványos támadás: megkezdődött az a koncepciós persorozat, melynek során számos vezető kisgazda politikusra „rábizonyították” a köztársaság megdöntésének vádját. Így sikerült eltávolítani a politikai életből sokak mellett a párt főtitkárát, Kovács Bélát, a miniszterelnök Nagy Ferencet, az országgyűlés elnökét, Varga Bélát, és olyannyira meggyengíteni a Kisgazdapártot, hogy nem gördíthetett már akadályt a kommunista hatalomátvétel elé.
Ebben a politikai színdarabban, amellyel a jövő koncepciós pereinek prototípusát is kikísérletezték, a főszerepet a Magyar Testvéri Közösség nevű szervezetre osztották. Ezt az úgymond horthysta reakciósokat tömörítő szélsőjobboldali titkos társaságot kiáltották ki a köztársaság-ellenes összeesküvés koordinátorának. De mi volt valójában ez a Titkos társaság?
Szekér Nóra könyve erre a kérdésre keresi a választ. A koncepciós perekben kialakított torz kép felülvizsgálata során megismerkedhetünk a kommunista hatalomátvétel és -gyakorlás módszertanával, az államvédelmi szervek munkamódszerével. Elénk tárul a konspiráció világa, egy titkos társaság szervezeti felépítése, gyakorlati működése és politikai-társadalmi szerepe. A közösség története árnyalja azoknak a politikai rendszereknek a történetét is, melyekben szerepet játszott.

Szekér Nóra 1976-ban született. 2009-ben szerzett doktori fokozatot, jelenleg a Rendszerváltozás Történetét Kutató Intézet és Archívum tudományos munkatársa. 2009 óta a Pázmány Péter Katolikus Egyetem óraadó oktatója.

1983-ban Erdős Péter, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat menedzsere és a magyar könnyűzene mindenható ura röpiratban szólalt fel a zenei életben jelentkező „szennyhullám” ellen. Csúsztatásokkal és hazugságokkal teli írása nem csupán az őt személyében támadó CPg együttest vette célba, de elítélően szólt az egész akkoriban jelentkező újhullámos és punk zenei irányzatokról is. Erdős valótlan állításai aztán furamód önálló éltre keltek, és néhány év leforgása alatt már közvélekedésnek számított, hogy a punkok szélsőséges eszméket vallottak, a CPg pedig fajgyűlölő zenekar volt…
De kik voltak valójában a punkok? Hogyan és mikor jelentek meg a magyar könnyűzenei életben? Milyen kép élt róluk a sajtóban? Mit gondolt róluk a párt ifjúsági szervezete vagy éppen az állambiztonság? Miféle titkos és nem titkos nyomozások folytak a CPg tagjai ellen, és miért kapott az együttes három tagja letöltendő börtönbüntetést? Legfőképpen pedig: hogy terjedt el róluk az a hazugság, hogy cigányellenes dalokat énekeltek? És mi köze volt mindehhez Erdős Péternek, a hivatalos és a szamizdat sajtónak vagy épp a punk szubkultúra sajátos nyilvánosságának?
Takács Tibor történészt nem hagyta nyugodni a kérdés, és nyomozásba kezdett, hogy kiderítse: mi állhatott a makacs hazugság hátterében. A korabeli újságcikkek és az állambiztonsági iratok alapos feldolgozása révén a szerző nem csupán a CPg történetét és legendáját helyezi új megvilágításba, de könyve bepillantást enged az állampárti rendszer könnyűzenei életének hatalmi viszonyaiba és a kései Kádár-korszak többrétegű nyilvánosságába is.

Focit sokféleképpen lehet nézni. Más szemmel látja a szurkoló, a néző, a játékos, az edző és a sportújságíró. De vajon a magyar állambiztonság emberei mit láttak, és főleg mit kerestek a stadionokban, a lelátókon, a játékosok öltözőiben, a klubházakban, a kádereknek fenntartott kormánypáholyokban? Miért fordított akkora figyelmet a focira és a focistákra a mindenkori hatalom, Rákosiék, majd Kádárék? Miként kezelték és mire használták a rezsim vezetői a labdarúgókat? Hogyan kaphatta vissza a mindig is ellenséges elemek gyűjtőhelyének tekintett FTC mégis régi nevét és színeit?

„Az adminisztratív intézkedéseknek, a belügyi szervek intézkedéseinek nagy skálája van. Ennek is van fokozata, esetenként, személyenként házkutatást lehet tartani, közlekedést lehet bénítani, összeköttetést, ha akarják, útlevelet be lehet vonni, a belügynél is van ezerféle módszer, amit alkalmazni lehet. S én azt mondom, hogy célszerűen, folyamatosan mindennap alkalmazzák a megfelelő dolgokat. És ennek is csak a végén van az, hogy valakit letartóztatnak, bíróság elé állítanak…” Kádár János 1982-ben ekképpen taglalta a hatalom szolgálatában álló titkosszolgálat, azon belül is a belső elhárítás lehetőségeit a rendszerrel szembenálló személyekkel és csoportosulásokkal kapcsolatban. 
Tabajdi Gábor új kötete a Belügyminisztérium 1962-ben megalakult III/III. Csoportfőnökségének működését tematikus rendben tekinti át, és a rendszer belső logikája mentén mutatja be, hogy a belső elhárítás miképpen vált a kádári hatalomgyakorlás meghatározó eszközévé. A történész a részleg egyes osztályainak arányos ismertetése során azt is felvázolja, hogyan lettek a politikai direktívákból és a kádári elvárásokból titkosszolgálati intézkedések. 
Tabajdi elemzésének kulcsfogalma a bomlasztás, amely nem csupán a legfőbb hatalomtechnikai törekvést és a leggyakrabban emlegetett állambiztonsági módszert jelöli, de egyúttal sűrítetten és közérthetően jeleníti meg a kádárizmus jellegzetességeit is a belső elhárítás működésében. Az illusztrációként ismertetett esetek jól érzékeltetik, hogy az állambiztonság a legkülönbözőbb eszközökkel igyekezett manipulálni az egyes személyek, autonóm csoportok tevékenységét, miközben gyakran életpályákat tört ketté, lerombolta a bizalmi kapcsolatokat, és erodálta a hagyományos társadalmi kötődéseket, döntően befolyásolva ezzel a magyar társadalom rendszerváltást követő viszonyait is.

Hetvenöt éve annak, hogy „valahol Oroszországban” csaknem odaveszett egy teljes magyar hadsereg. A magyar királyi 2. honvéd hadsereg eredményes utóvédharcai és a szovjet vezetési hibái miatt a teljes megsemmisülés ugyan nem következett be, a személyi és anyagi veszteségek így is hatalmasak voltak. Közel 50 ezer elesettről, majd ugyanennyi sebesültről és 28 ezer hadifogolyról emlékezünk meg több mint negyedévszázada minden év január 12-én. A Don menti arcvonal 1943. januári áttörésének eseményeit és a bekerítéssel fenyegetett honvédalakulatok sorsát számos történeti szakmunkában, szépirodalmi alkotásban, filmen dolgozták fel. Ám a keleti hadszíntér mögöttes területein zajló eseményekkel, amelyeknek brutalitása sokszor felülmúlta a harci cselekmények borzalmait, csupán egy évtizede kezdtek el foglalkozni történészeink és hadtörténészeink.

Először megverni, aztán megnyerni!” – ezt az elvet követte a korai kádári pártvezetés a hazai fiatalok megregulázása kapcsán. De nemcsak a fiatalokat, hanem az őket szórakoztató pop-rock zenészeket is rövid pórázon tartotta a hatalom: Bródy Jánost rabosították, Nagy Ferót pedig bántalmazták az állambiztonság rendőrei. Máskor jóval finomabb módszerekhez folyamodott a pártállam, és kisebb-nagyobb fricskákat kaptak a könnyűműfaj zenészei. Mindeközben menő zenekaraink óriási sikerrel turnéztak a keleti blokk országaiban, jól kerestek, itthon viszont el kellett viselniük a hatalmasok vegzálásait. A slendrián diktatúra sorra gyártotta a hősöket és a mártírokat – és érdekes módon voltak olyan zenészek, akik mind a két kategóriába beletartoztak. Hogy miként is gondolkodtak a pártvezetők és apparatcsikjaik a zenészekről, és utóbbiak milyen túlélési technikákat alkalmaztak, kiderül Csatári Bence könyvéből, amely eddig nem publikált iratokat is az olvasóközönség elé tár.

Egy budapesti fiatalasszony 1944-ben, a német megszálláskor terhessége ötödik hónapjában jár második gyermekével. Miután férjét munkaszolgálatra viszik, családfővé avanzsál, és egyre kiszolgáltatottabb helyzetbe kerül. Naplója – melyet a megszállástól 1945 júliusáig vezet –, egy kismama hőstörténete: tanúi lehetünk küzdelmének, hihetetlen elszántságának, mellyel a legzordabb körülmények közepette sem adja fel. Cselekedeteit egyetlen cél vezérli: mindenáron életet adni második gyermekének, és megvédeni őt, amennyire csak lehet. A naplóból képet kapunk a zsidóellenes rendeletek fogadtatásáról, a csillagos házakról, a bujkálásról, a szabadulásról, valamint az azt követő állapotokról is. A naplót kísérő tanulmány, mely három történész munkája (Huhák Heléna, Szécsényi András, Szívós Erika), a történeti-politikai kontextust mutatja be, és számot ad a szöveg keletkezésének körülményeiről.